Ingyenzene: hogyan tegyünk tönkre egy szép tengerpartot

Rónai András [2010. május 19. 21:15]

The Cure-ritkaságok, amik annyira ritkák, hogy a zenekar is elfelejtette őket. Jarvis Cocker ellazulást segítő hangkulisszához adta a nevét, madárcsicsergéshez és nyikorgó lépcsőkhöz. A tíz legjobb és egy legrosszabb vocoderes szám; dj-bajnok ereszt össze déli rapet tánczenével; magyar pop-punk több csavarral. Összefér-e a lo-fi és a mém?

Hamarosan kijön a kultikus The Cure-lemez, a Disintegration újramaszterelt és deluxe változata. Ennek örömére egy külön honlapot is alkottak, ami ugyan azokat az időket idézi, amikor még azt hitték, hogy az emberek szeretnek nehezen navigálható oldalakon vacakolni - de megéri megkeresni az ikonok/menüpontok között a kazettát, vagy ide kattintani; mert egyrészt a két bónuszlemez közül az egyik, a ritkaságos több darabja is meghallgatható egy viccesen retrós lejátszón, másrészt pedig itt húsz olyan "alternatív ritkaság" is streamelhető, amik nem fértek fel a cd-re. (Aki inkább letöltene, az itt talál linkeket. Továbbá május 24-től lesz még egy koncertfelvétel is.) Azt hihetnénk, hogy ez kizárólag a nagyon elszánt cure-osokat érdekelheti, ám valójában szórakoztató lehet másnak is - bár nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy másodszor is meg fogom hallgatni, de egyszer jó volt, mert a nyers és néha tétova felvételek pont ezért igazán hangulatosak. Ráadásul van néhány meglepetés is, nemcsak nekünk, de a zenekar tagjainak is: Roger O’Donnell, aki akkoriban szintetizátoron játszott a Cure-ban, azt írta a Twitterre, hogy "ezeknek a felére sem emlékszem!", és hogy "Néhány szám határozottan úgy hangzik, mintha nagyon komoly drogokra lettünk volna ráállva. Fehér funk a Cure-tól? Mi az istent csináltunk?" (Többek között a soha korábban nem hallott Fuknnotfunk című számra gondolhat.)

A kanadai A-Trak, aki 15 évesen megnyerte a DMC dj-bajnokságot, majd az összes többi hasonló versenyt (bővebben itt írtunk róla), 2007-ben adta ki az első Dirty South Dance cd-jét, amin, meglepetés, déli rapet és tánczenét mixelt össze. Most megérkezett a folytatás, a Dirty South Dance 2 már ingyen letölthető, illetve az elszánt rajongóknak lesz majd belőle megérinthető és részben hordható luxusverzió. Most is ugyanaz a recept, Lil Wayne, Ludacris, Soulja Boy, Gucci Mane, Kid Sister és olyan, nálunk kevésbé ismert rapperek, mint Yung LA találkoznak mindenféle (ahogy Amerikában mondják némelyek) "electro-dance" számokkal, persze hogy virtuóz módon összemixelve, sok hülyéskedéssel, csiripelő kemény srácokkal és ilyesmikkel. Akit a számlista érdekel, A-Trak blogján itt a kommentek vége felé talál egy részlegeset, illetve később lesz majd hivatalos.

Jarvis Cocker nevével reklámoznak egy igen meglepő letölthető albumot: a brit történelmi emlékeket, parkokat és miegyebeket gondozó - a kormánytól független - National Trust első (mondjuk, hogy) soundtrackjét innen lehet letölteni, részletesebb leírása itt található. A tizenhárom szám a National Trust kezelésében lévő különféle helyek hangfelvételeit tartalmazza: madarak, hullámok, nyikorgó lépcső Churchill vidéki kúriájában, halkan zsivalygó gyerekek, billiárd, malom és óratorony. Jarvis Cocker szerint a nagyjából félórás anyag "vakáció a fül számára", és nem arra van kitalálva, hogy figyelmesen hallgassuk, hanem amolyan az ellazulást segítő hangkulisszát szolgáltat. Ugyanis egy felmérés azt mutatta ki, hogy az emberek 83 százalékát folytonosan megzavarja valami hanghatás, ez ellen találta ki a National Trust ezt az "ultimate chill-out albumot". A hangokat egyébként három hónapon keresztül gyűjtögették házakban és parkokban, aztán ebből válogatott össze 13-at Jarvis. Persze ne higgyük azt, hogy valami elképesztő újdonság lenne az ún. field recordingok internetre feltöltése (egyik legnevesebb és legjobb művelője: Quiet American), de ettől még igen kellemes ez is, néhol pedig van olyan érdekes, hogy akár odafigyelve is lehet hallgatni, mint például ennek a malomnak a hangjait (mp3), vagy ennek a kúriának az óráit. (mp3).

A könyv, ami mostanában jelent meg, és a legjobban sajnálom, hogy valószínűleg sajnos nem fogom elolvasni: Dave Tompkins: How To Wreck A Nice Beach, ami címlapsztárunkról, az (AutoTune-nal össze nem tévesztendő) vocoder történetéről szól, arról, hogy az emberi hangot elváltoztató ("robotizáló") gépet hogyan használták a zenében és a hadseregben, utóbbiban titkosításra, a második világháború alatt. Maga a téma is érdekes, az igazi vonzerő azonban az, hogy amint az interjúkból (például ebből a nagyon hosszúból, amit melegen ajánlok) kiderül, a szerző stílusa roppant szórakoztató. A könyv már megjelent egy ideje, de mostanáig kellett várni egy jó kis zenés összeállításra: a tíz legjobb vocoderes szám Dave Tompkins szerint, plusz bónuszként a legrosszabb, itt található. Sajnos nem mindegyikhez van videó, például az 1936-os úttörő darabhoz nincs, de így is meg lehet hallgatni egy igazán furcsán félresikerült romantikus szintiszámot; azt, ahogy Phil Collinst finoman, de határozottan eltéríti a háttérben adagolt robothang, valamint electrót, r&b-t, Luke Vibert szerelmi vallomását az acidhez. A Styx árulkodó című Mr. Roboto című videója sajnos nem beilleszthető, úgyhogy bánatomban beteszem ide a (szakértő szerint) legrosszabb vocoderes számot.

A Fekete Teve: 23:25 című új, 35 perces lemeze a zenekar honlapjáról tölthető le. A név alapján én egészen másra számítottam, de ez valójában pop-punk, ámde több csavarral, pontosan kettővel. Az egyik az, hogy a lendületes gitárpop számokba műfajidegen hangszereket raknak, a legtöbbször zongorát és fúvósokat, de vannak például vonósok is, illetve egy alkalommal vicces happy hardcore a spektrum másik végéről - ezeket elég szellemesen építették be a zenébe, úgyhogy valódi pluszt jelentenek. A másik szokatlan megoldás a szövegek ritmusának, a prozódiának a szabálytalansága: gyakran nem követik a sorok a poppunk által megkövetelt, könnyen befogadható tagolást. Például ez vajon punk-refrén-e: 'Nem értem, hogy miért vagyok / mindig két lépéssel hátrébb"? Nem az, de a számban mégis az, vagyis majdnem. Ez elsőre inkább elidegenítő, de idővel kiderül, hogy pont ettől lesz érdekes és a tizenkettő egy tucat poppunkból kiemelkedő zenekar a Fekete Teve.

Hó Mártonról, a lo-fi énekes-dalszerzőről (és zenekritikusról) itt már volt szó; a Kiadatlan felvételek című kiadvány kisszobában rögzített és "keverés nem volt" típusú számai után mostanában újabbakat tett fel blogjára, illetve a Soundcloudon vannak mások is (például a Péterfy Bori-feldolgozás). Ezekben az ismétlésre épülő számokban már megjelenik az elektronika is, effektek az éneken, zörgések (vagy az nem szándékos, hanem igazi lo-fi?), illetve néhány meglepetés, amiket nem lőnék le, és amik közül a legjobb az Anna már nem lakik Berlinben című, tényleg hipnotikus hatású dalban van. És bizonyítandó, hogy a lo-fi és a mém nem zárja ki egymást: Hó Márton nevéhez fűződik az első magyar szám a Facebbook status update faláról és a Tumblr mikroblogszféráról, az a címe, hogy Folyamatosan le vagyok maradva.

Steve Reid nekrológjában írtuk, hogy nagy rajongója volt a jazz- (és funky- és afrobeat- és kísérletielektrojazz-)dobosnak Gilles Peterson is. Egy londoni megemlékező rendezvényen többek között a neves dj is fellépett, ami minket annyiban érdekel, hogy ennek beharangozására, és persze Steve Reid emlékére összerakott egy bő órás mixet. Nem olyan számokból áll ugyan, amin ő dobol, de ez nem csökkenti az érdemeit: nemcsak a szelekció az érdekes, hanem a mix hangulati íve, az ünnepélyes emelkedettségtől a melankólián át a furcsa jazzfunkig és vissza.

Újra "versenyt" hirdet a Soutien Gorge és a Complementary Distribution netlabel: ezúttal egy remeterigó énekének felvétele az, amiből építkezni lehet, ahol az építkezés bármit jelenthet. A kiírás és a letölthető fájl itt van, egy korábbi hasonló Sound Comp, ahol a kiindulópont egy szinuszhullám volt, ehhez a kiadványhoz vezetett.

Korábbi cikkeink	Ingyenzene: Jézus nem szeret senkit
Későbbi cikkeink	Ingyenzene: Cukorka-sziget foglyai