Trafó, február 6.
A Király és Kodály népe: Mahmoud Gania Budapesten
A

Rónai András [2010. február 08. 14:50]

A Trafóban adott koncertet szombat este a gwana nevű rituális műfaj mestere, Mahmoud Gania, a "király". Elmerülünk a repetitív, ám változatos tradicionális zenében, színpadi produkcióként értékeljük, majd Kodály népére is vetünk egy pillantást.

A gnawa többezer éves hagyományra tekint vissza, bár eredetileg nem egy színpadi műfaj, hanem rituális célja van: a transzállapot elérése, például gyógyítási céllal. A mesterek (maâllem) nemcsak hogy évekig tanulnak, míg mások előtt játszhatnak, hanem kiválasztásukat rituális jelek kell, hogy megelőzzék: álmok, stigmák megjelenése. A ma élő legnevesebb ilyen mester (a Wikipedia szerint "a király") Mahmoud Gania avagy Guinia. Nyilván ha egy ismerős, nyugati stílusban valakiről ilyesmiket írnak, akkor azt mondja az ember: na majd én megmondom, hogy ki a király, hahó - de ilyesmire azért aligha vetemedne a gnawa esetén. Ráadásul ha egy műfaj alapvetően rituális célokat szolgál, és évezredek alatt csiszolódtak a szabályai, akkor eleve nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezeket "kritizáljuk"; inkább arról érdemes beszélni, hogy (ma, Magyarországon) színpadi produkcióként, zenei élményként működik-e mindez. Szerencsére: igen jól.

A krakeb nevű, kasztanyettre hasonlító hangszer fémesen (mert abból van) csattog, öten verik rajta az egyszerű és monoton ritmust, a legtöbbször azt, hogy tatata-tatata; van valami olyan követelő erő ebben, ami alól aligha tudja kivonni magát az ember. A guembri nevű háromhúros lant, amit nyilván a mester kezel, egyszerre látja el azokat a funkciókat, amit nálunk egy kísérő- és egy szólóhangszer, ráadásul ritmushangszerként is tud még eközben funkcionálni. Az ének, ha nem is mindig, a mester és a többi öt zenész felelgetésére épül - már amikor utóbbiak közül egy-egy nem jön előre táncolni.

Előzetes információim alapján valami nagyon repetitív tradicionális zenét képzeltem el - ez meg is van a gnawában, ugyanakkor viszont folyamatosan változik is, és nem csak olyan feltűnő módokon, hogy néha a zenekarvezető felgyorsítja a ritmust, hanem ennél sokkal izgalmasabb és ravaszabb módokon is. Vagy azt is mondhatjuk, hogy a hipnotikus állandóság és az áramló, kavargó (ha akarjuk: szólisztikus) változás nem különíthető el egymástól, és ez igazán nagyon hatásos.

A meglepően változatos összetételű közönségben voltak olyanok is, akik származásuknál fogva ismerték a gnawát, ők néha bekiabáltak a számok között, Mahmoud Gania pedig válaszolt nekik; egy idő után lent táncoltak (volt, aki úgy, ahogy a koncert előtt levetített, egyébként nem túl jó dokumentumfilmen láttuk, és volt, aki nem pont úgy); a majdnem kétórás koncert után pedig átöltelték a zenészeket - majd néhány magyar rajongó is követte példájukat. Túl a zenei élményen ezt is igazán jól esett látni. Viszont szeretném itt felhívni az illetékesek figyelmét, hogy ha egyszer készül valami tájékoztató kiadvány a Magyarországra érkező zenészek számára, abba ne csak azt írják bele, hogy hogy mondjuk, hogy "köszönöm", és hogy mivel ne keverjék össze Budapestet; hanem azt is, hogy készüljenek fel arra, hogy ha tapsoltatják a közönséget, akkor Kodály népe az egyszerű tá-tá-tá-tát sem fogja tudni produkálni.

Kapcsolodó linkek	Trafó