Január 23., Trafó
A kényelmi szempont: a Joan As Police Woman Budapesten
B-

Gelegonya Edina [2010. január 24. 17:20]

Előny vagy hátrány, ha egy zenekar koncertjével szemben nem különösebben támasztunk elvárásokat? A Joan As Police Woman szombat esti budapesti fellépésének jó tett, hogy a kellemes és jól eső, de a komfortzónából kitörni nem tudó zenén, és az este unalmas mellékvágányain nem feltétlenül mérgelődött, aki elment rá. Meg Joan Wasser tök jó arc.

Nem igazán voltak elvárásaim a Joan As Police Woman szombati koncertje előtt. Egyrészt tudtam, hogy a zenekar idén negyvenéves énekesnője, Joan Wasser közreműködött már az Antony & The Johnsons I Am a Bird Now című csodálatos lemezén, tehát nagyon picit bíztam benne, hogy valami jó sül ki ebből az estéből. Másrészt viszont a (jelenleg) Parker Kindreddel és Tyler Wooddal együtt háromtagú formáció saját anyagait elég érdektelennek érzem, és nem nagyon tudok olyan élethelyzetet magam elé képzelni, amihez például a Real Life (2006) lehetne a legjobb aláfestő zene. Magyarán a komolyabb csalódás lehetőségére sem kellett berendezkednem.

És hát nem is írta felül mindezt a Trafó-beli fellépés sem. A komfortost tartom annak a jelzőnek, amely a leginkább összefoglalja a JAPW lényegét. Vagyis: kellemes, lágy, kényelmes meg jól esik, mint egy bögre kakaó – de ennél nem sokkal több. Ráadásul még csak nem is összkomfort, hiszen mindig lehet tudni, hogy ennél van jobb, ennél van feljebb, és hogy bizony ebből hiányzik valami. Ez az egy hiányzó valami pedig néha annyira bosszantó tud lenni, hogy nem egyszer volt muszáj JAPW-lemezt néhány dal után kikapcsolnom, mert a tűrőképességem határait feszegették a fátyolos énekek, a leheletfinomra hangszerelt, egymástól alig megkülönböztethető, sima felszínű dalok.

Mindamellett ezt a fajta bosszúságot szerencsére egyáltalán nem éreztem a koncerten, ami leginkább Joan Wasser jelenlétének köszönhető. Ő az a nem különösebben szép, de nem is kimondottan csúnya, magának való lány, akit valószínűleg teljesen váratlanul ért, hogy kíváncsiak rá az emberek (belőlük egész szép számban jelentek meg a budapesti koncerten, mégha teltház nem is volt), ezért még ma is megköszöni a legkisebb figyelmet is, ami rá irányul. Kicsit fura és habókos, kedves és szimpatikus, ahogyan láthatóan tényleg hálás mindazoknak, akik egy messziről, az Egyesült Államokból jött zenekar miatt hajlandók voltak kimozdulni otthonról. Vagy ahogyan teát szürcsöl a rózsaszín nadrágjában és a narancssárga csizmájában, esetlenül hangolgatja a gitárját, miközben nagyokat szipog, mert megfázott a turné során. Vagy ahogyan élcelődik a frizurája állásán, színpadról lefelé menet pedig majdnem orra bukik valami kiálló zsinórban. (Volt egyébként olyan a nézők között, akinek mindez manírosságnak hatott.)

Egy koncertre azonban leginkább a zene miatt érkezünk, és nem a két dal közti néhány másodpercnyi csendet kitöltő felkonferálásokért. Utóbbi ugyanis nem tud kárpótolni a biztonsági játékért, kényelmességért, amit lemezen és koncerten is kapunk. Hiányzik a zenekarból a merészség – és nem arra gondolok, hogy nem mernek elidegenítő hatású hangokkal vagy nagyívű énektémákkal kísérletezni. Ellenkezőleg: a szombat este legbátrabb lépésének is éppen az a Richard Cheese meg további ezer más előadónak köszönhetően tökéletesen elhasználódott megoldás tűnt, hogy a trió eljátszotta az Overprotected című megaslágert (ez a JAPW tavalyi évvégi, Cover című feldolgozáslemezén is szerepel). Amikor Joan bejelentette, hogy mi az, ami következik, a közönség tagjai szórványosan meg is mosolyogták azt. "Én szeretem Britney-t. Igen" – mondta erre az énekesnő, de olyan kedvesen, félszegen, hogy fogalmam sincs, komolyan gondolta-e vagy sem, de azt hiszem, tényleg kedveli. Ami amúgy teljesen védhető nézőpont, mert attól függetlenül, hogy Spears hova jutott, az Overprotected egy olyan sláger, amin az égvilágon semmi szégyellnivaló nincsen, sőt.

Ugyanakkor Joan Wasser akár ironikusnak is beillő hozzáállása talán csak éppen ugyanolyan visszakozás, mint amilyet a szombati fellépés egészében is éreztem: ha valami egészen dallamos jött, Wasser szinte azonnal igyekezett elhatárolódni attól, hogy ő egy popzenekar popénekesnője. Így ha a koncerten gitárt akasztott a nyakába, és ennek eredményeképpen jóval karakteresebb, gyorsabban ható, a fejben könnyebben megragadó dalok tudtak megszületni, akkor szinte rögtön vissza is ugrott piros zongorája mögé, hogy tovább lassítsa az amúgy sem túlhajszolt tempót. A zárás is így sikerült elég sutára: a Christobel nagyon jó témával dolgozik, és ebbe a Trafóban még egy klassz gitárszólót is beleszőttek – az ezt követő egyetlen ráadásnak, a készülő új albumról való Human Conditionnek hála azonban megint csak maradt az elmélázás.

Kevés olyan pillanat volt, ami emlékezetessé tehette volna az estét. Ilyen volt az életműben amúgy is jolly jokernek számító Eternal Flame vagy az egy szál elektromos gitárral előadott, nem túlbonyolított Bowie-újragondolás, a Sweet Thing. A többi, nagyon simulékony dalra ellenben nehéz volt a kicsit jól eső, de egyben kicsit céltalan ücsörgéstől eltérő reakciót várni a nézőtől. És ezzel megint csak oda jutok vissza, hogy szombat este sem sikerült ezekkel a számokkal a komfortzónából kitörni. Így a koncert tényleg nem volt sem csalódás, sem meglepetés, egyszerűen csak megerősítés: kellemes ez, de túl sokat nem kell tőle várni.

További képek a koncertről itt, illetve a fenti képekre katintve tekinthetők meg.

Kapcsolodó linkek	Joan As Police Woman hivatalos