Csodákra képesek - afrikai lemezek még

Rónai András [2010. január 23. 12:00]

Még mindig van olyan afrikai lemez, amiről nem írtunk! Sőt, sajnos marad is. Sorozatunk utolsó részében két igazi nagyságról és örökségükről lesz szó. Ali Farka Touré fia és lelkes híve is kiadott lemezt 2009-ben: kiderül, melyikük akar és tud szabadulni az árnyékból. A kongói rumba nagysága, Franco életművét méltó válogatás őrzi; neki hű feldolgozója akadt.

Címlapfotó: Cedric Angeles

Franco & Le TPOK Jazz
Francophonic Vol. 2: 1980-1989

Sterns Africa, 2009.

Syran Mbenza & Ensemble Rumba Kongo
Immortal Franco: Africa's Unrivalled Guitar Legend

Riverboat, 2009.

Vieux Farka Touré
Fondo

Six Degrees, 2009.

Samba Touré
Songhai Blues: Homage To Ali Farka Touré

Riverboat, 2009.

Franco & Le TPOK Jazz: Francophonic Vol. 2: 1980-1989

Franco, vagyis François Luambo Makiadi nevével előbb-utóbb mindenki találkozik, aki egy kicsit is elkezd utánanézni Afrika zenéjének. "A gitár varázslója" 1953-ban készítette első felvételét, és 1989-es haláláig ezerkétszáznál több albumot adott ki a TPOK Jazz zenekar élén; ezt persze az tette lehetővé, hogy jóban volt az uralkodó elittel, pedig hát nem meglepő módon ezek nem voltak éppen jó fiúk. A rövidítés feloldása egyébként: Tout-Puissant, vagyis mindenható (!), valamint a kinshasai OK Bar, amelynek házi zenekaraként indult; a Jazz pedig valami olyasmit jelent, hogy "menő". Ebből a rengeteg felvételből korábban is jelentek meg válogatások, de a szaksajtó reakcióiból nagyon úgy tűnik, hogy most hosszú időre a Sterns Africa kétszer két lemeze lesz a meghatározó Franco-összeállítás a nagyvilág számára. Az első dupla cd az 1953 és 1980 közötti számokból válogat, 2008-ban jelent meg, Franco születésének hetvenedik évfordulójára; a második két cd az 1980 és 1989 közötti csúcskorszakot mutatja be, ez 2009-ben jött ki, (minden valószínűség szerint HIV-fertőzés miatt bekövetkezett) halálának huszadik évfordulóján.

A műfaj az ún. kongói rumba, ami - mint a név is mutatja - erős kubai befolyás alatt született. A latin ritmusokra egymásba kapcsolódó, jellegzetesen magas hangú gitárok játszanak rá, amik még akkor is elsősorban repetitívnek tűnnek, ha (az amúgy technikai szinten is nagy újítóként számon tartott) Franco mindenféle díszítést visz a játékába. Különféle énekesek adogatják egymásnak a dallamokat, olykor szépen, olykor meglepően nyersen megszólalva; a fúvósok leginkább a refrénekre erősítenek rá, ennél több szerepet csak ritkán kapnak. Az Afropop cikke szerint élete vége felé Franco elégedetlenkedett, hogy miközben Európa és Amerika egyre több afrikai zenészt fedez fel, őt senki nem akarja felkapni (bár egyébként többször járt például Párizsban és Brüsszelben); a szerző szerint az lehet ennek az oka, hogy könnyebb azonosulni a nyugat-afrikai zenékkel, amikből (a rabszolga-kereskedők közreműködése által) több észak-amerikai stílust is eredeztethetünk; vagy éppen a funkkal, soullal áthatott afrobeattel - ellenben Kongó "messze van" tőlünk. Lehet, hogy ezért van, hogy (mint azt itt már említettem) számomra is amolyan "egy egészen más kor és hely szórakoztató zenéje" a kongói rumba nagy része, már amit hallottam - szépek és jók ezek a számok, de sokkal inkább tudom azt elképzelni, ahogy mások szórakoznak rájuk, mint átélni őket.

Ámde! Kivételt jelentenek ez alól a hosszú, tényleg hosszú számok, és a Francophonic második részén ilyenek hallhatók: míg az első két cd-re ráfért 28 szám, erre a kettőre már csak 13; mindössze három 10 percnél rövidebb van, a leghosszabb 17. Aki hallgatott valaha repetitív zenét, például technót vagy bármit, az tudja, hogy a megfelelő ideig ismétlődő ritmusok csodákra képesek, és ez a csoda (néhány kivétellel, ezért a mínusz alant a betű után) itt meg is történik. Tökéletesen bele lehet feledkezni ezekbe a számokba; miközben valójában az ének miatt nem is úgy repetitívek. Mutatok egy egészen nagyszerű dolgot: a Princesse Kikou című szám egy másfél perces intro után nem áll másból, mint egy végtelenül ismétlődő ritmusból, énekből, és egy újra meg újra felfelé kunkorodó gitárdallamból - aztán tíz perc után "beindulnak" a gitárok, végül pedig a dob megadja a jelet a fúvósoknak is a csatlakozásra. Igazi katartikus szám ez így, ezerszer hatásosabb, mint tízezer posztrock és mifene zenekar halavány próbálkozása arra, hogy valami hasonlót elérjenek. A-

Syran Mbenza & Ensemble Rumba Kongo: Immortal Franco: Africa's Unrivalled Guitar Legend

A Francophonic-válogatásokat nagy kritikai elismerés fogadta a világzenei körökön kívüli sajtóban is; emellett az is mutatja Franco növekvő népszerűségét, hogy ez a tisztelgő album nemzetközi terjesztést kaphatott. Syran Mbenza zenekarában a TPOK Jazz több tagja is szerepel; nyilván szépen is játszanak (két saját szerzeményt is egyébként), nagyon szépen is szól a lemez - de azért legfeljebb annak lehet ez érdekes, akit teljesen beszippantott a Franco-mánia, és sosem elég neki: ugyanis (éppen a tisztelet miatt) nem tesznek hozzá semmit az eredetihez. Ráadásul a tizenkét számot 65 perc alatt lezavarják. C+

Vieux Farka Touré: Fondo

Ali Farka Touré arra nem panaszkodhatott, hogy nem ismerték el Afrikán kívül, mondhatni a világzene első sztárjai közé tartozott; igaz viszont, hogy mint fia a Quartnak elmondta, a zeneipart rühellte. Vieux Farka Touré ugyanott mesélt arról, hogy "mindig baszogatják": ha túlságosan olyan zenét játszik, akkor az a baj, ha meg mást, akkor az. Nos, második lemezével, úgy tűnik, majdnem végleg megszabadulhat ettől (azért majdnem, mert azért egy darabig, gondolom, el kell majd mondani róla, hogy de jó, megszabadult az apai örökséggel való összehasonlítgatástól). A Fondo nagysága nem abban rejlik, hogy megmutatja az észak-amerikai blues és mali tradicionális zene közötti kapcsolatokat, hanem abban, hogy (a mi fogalmaink szerint) meglehetősen rockos - olykor egyenesen rockdobolás adja az alapot, vagy éppen "megszokott" bluesriffeket, pszichedelikus rockot, egyszer még reggae-t is hallunk -, ám közben mélységesen hagyománytisztelő is. Ezek az elemek nem egymás mellett vannak, hanem tökéletesen sikerült őket egybeolvasztani, mind megszólalásban, dallamokban, mind az egyszerre dalszerű és mégis ismétlődő számstruktúrákban. Ilyesmi nemcsak a világzenében, úgy általában: a zenében is ritka. Ráadásul a Fondo tele van emlékezetes, erős számokkal, mint például a nyitó Fafa, vagy a kedvencem, a Souba Souba. A-

Samba Touré: Songhai Blues: Homage To Ali Farka Touré

Samba Touré (csak névrokon), mint lemezének címéből is kiderül, nagy tisztelője Ali Farka Tourénak, játszott is a koncertzenekarában, de ettől még ez nem olyan újrajátszó lemez, mint Syran Mbenzáé; Samba Touré saját stílust is kialakított, ennek neve is benne van a címben. Persze azért nem áll nagyon távol mesterétől, de az észak-amerikai blues-zal való kapcsolatot csak akkor hallhatjuk ki belőle, ha nagyon figyelünk. Ennek a lemeznek a legerősebb jellegzetessége inkább a nagyon erős zenekari összjáték; szorosan kapcsolódnak-tekerednek egymás köré az akusztikus és elektromos gitárok, a basszus és a négyhúros gnoni (gitárszerű hangszer), az ütősök, a sokou nevű, egyszerűen szólva eléggé nyikorgó hangú hegedűszerű hangszer, egy lágy hangú fúvós. A legtöbb szólószerepet, bár a zenekarvezető egy gitáros-énekes, mégis a beszélő dob kapja; ezeket a részeket leszámítva a számok meglehetősen statikusak, ami most nem hipnotikus hatású, inkább kedves és szép. A világ- és az afrikai zene rajongóinak nyilván örömet okoz, mert tényleg sok jót el lehet mondani róla; műfaji (vagy pontosabban "műfaji") határokat viszont nem lép át. B-

Korábbi cikkeink	Végleg elkap: újabb négy, legalább részben afrikai lemez A zene megszépíti az életet! Négy afrikai ihletésű pop- és elektronikus album Stabil formula: öt afrobeat-lemez "Mindig baszogatnak" - Vieux Farka Touré a Quartnak Afrika helyből: még öt lemezkritika
Későbbi cikkeink	Cincogás és ölelgetés - a Next Stop... Soweto válogatások
Kapcsolodó linkek	Franco rajongói Syran Mbenza MySpace Vieux Farka Touré hivatalos Samba Touré hivatalos