Twitteren lázadnak a zenészek az idióta besorolások ellen
Kikelt Twitterén napjaink egyik...Tovább
Számos afrikai vagy ottani zenék által ihletett lemez jelent meg 2009-ben, írtunk többről, de sok ki is maradt. Most pótolunk, mégpedig egy monumentális, több részes sorozattal. Először öt afrobeat-lemezről lesz szó: itt van a műfaj másik alapító atyja Fela Kuti mellett, mármint Tony Allen; biciklis kanadaiak és őrült finnek, többé és kevésbé izgalmas válogatások.
Mint az afrobeatről itt a Quarton már többször kijelentettük, ez a funkot, afrikai tradicionális és újabb keletű szórakoztató zenéket, jazzt és egyebeket (például politikát) összeolvasztó műfaj a huszadik század egyik legnagyobb találmánya; mostanában pedig mintha az emberiség egyre nagyobb része kezdene erre rádöbbenni. Pontosabban már régóta folyik az afrobeat-revival, de a karizmatikus alapító atya, Fela Kuti csillaga tényleg mostanában kezdett emelkedni; a róla szóló Broadway-musicalhez, mint arról bővebben itt írtunk, sikerült megszerezni Jay-Z, valamint Will és Jada Pinkett Smith támogatását is, még ha ez nem is biztos, hogy azt jelenti, hogy (mint egy rajongója mondta) megkapja végre a maga méltó helyét az olyan nagyságok között, mint például Bob Marley. A jelen zenei mozgásai szempontjából persze azért fontosabb, hogy világszerte számos zenekar játszik afrobeatet; nagy öregek és a Szigetre is viszonylag gyakran járó Fela Kuti-leszármazottak mellett friss zenekarok, ki az eredeti iránymutatást követve, ki a maga képére formálva az egyszerre rugalmas és viszonylag stabil műfajt.
Tony Allen dobos a másik nagy alapító, aki azért nyilván sztárságban nem versenyezhet a zenészként és emberként is roppant erős kisugárzású Fela Kutival (még ha például a Damon Albarn-féle The Good, The Bad And The Queen révén olyanok is megismerkedtek vele, akik korábban sose hallották a nevét); azonban nélküle biztos nem lett volna afrobeat, aminek az egyik legfontosabb jellemzője a ritmus, ami nem igazán kemény, nem könnyen megjegyezhető (mondhatni ha elkezdesz figyelni rá, mindig kiderül, hogy milyen meglepően összetett), mégis, folyamatos és kikezdhetetlen húzása ideális táncritmussá teszi. Fela Kuti állítólag azt mondta Tony Allenről, hogy úgy játszik, mintha négy dobos lenne, ami elsőre vicces túlzásnak tűnik, ám ha odafigyelsz rá, hamar jön a döbbenet, hogy olyan nincs, hogy ezt egy ember csinálná. Na nem mintha erről szólnának a lemezei, kifejezetten nincs előtérbe tolva a dob (még ha Tony Allen nevén jelennek is meg, nyilván), csak végzi a dolgát, működteti a zenét. Allen zenéje sokkal lágyabb és kedvesebb, mint a sarkosabb, élesebb és odamondósabb Fela Kuti-lemezek, közelebb áll a pophoz, át is vesz elemeket ebből-abból a stílusból; a Secret Agent első néhány hallgatásra kifejezetten lágynak, mondhati puhának, csúnyábban: lagymatagnak is tűnt sajnos. Aztán idővel elkezdtem felfigyelni azokra a részletekre, amiktől mégis jó lesz, még ha nagyszerűnek azért nem is mondanám - bár ebben bizonyára benne van, hogy a Fela Kuti-lemezekhez mérem, mert hát mi máshoz. Olyasmikről van szó, hogy például a feltűnőbb hiphop-hatások mellett milyen jól simulnak bele az afrobeat alapokba az r&b-s hajlítások (főleg az énekesnőktől, akik a műfaj hagyományaihoz képest jóval nagyobb szerepet kapnak itt); hogy minden feltűnést kerülve milyen jó kis szintihangok és gitáreffektek bukkannak fel itt-ott, vagy finom és elegáns hangszerszólók; vagy éppen hogy a Swift című számban van az egyik leggyönyörűbb kórus, amit valaha hallottam. Meg a dob, ugye. B+
Ez a lemez viszont éppenhogy kifejezetten nyers; nyilván nem függetlenül attól, hogy a Strut kiadó sorozatának darabjai úgy készülnek, hogy az együttműködők csak néhány napot dolgoznak együtt; aztán legfeljebb jön némi utómunka, mint itt is. Születhetnek ebből nagy dolgok, mint például Mulatu Astatke és a Heliocentrics albuma, az egyik legjobb lemez 2009-ben, ugyebár; de ebben az esetben a "nyers" jobbára azt is jelenti sajnos, hogy "félkész". Tony Allen mit csinál, hát dobol, Jimi Tenor pedig hozta a Kabu Kabu nevű kísérőzenekarának tagjait is, és játszanak ők mindenféle hangszeren, beleértve az idióta hangszínű szintiket, fuvolát és saját építésű vicces-furcsa dolgokat. Tele van ez az egyórás anyag jobbnál jobb ötletekkel, mókás megoldásokkal, önironikus szólókkal, funkkal, furajazz-zel, mindennel, és persze Jimi Tenor itt is úgy énekel, hogy az eleve vicces - csak éppen gyakran az az érzésem, hogy milyen jó szám lehetett volna ebből, ha tényleg egy (teljes, kerek) szám lett volna belőle. (A lemeznek létrehozott oldalon hármat meg lehet hallgatni.) Illetve a legjobb szám az, amelyik nem is akar kerek egész lenni: a záró, majdnem negyedórás Three Continents majdnem szétesett, a ritmus által mégis összetartott, tényleg nagyszerű, hatásában pszichedelikus ötlet- és tudatfolyam. B-
A kétezres évek egyik legjobb, egyben pedig sajnálatosan kevés figyelmet kapott afrobeat-lemezét, nahát, egy torontói zenekar készítette: bár a 2005-ös The Edge jelölt is volt a kanadai Juno-díjra, nem mondhatnánk, hogy akár világzenei körökben megfelelően ismert volna a Mr. Something Something. Mostanában azzal hívta fel magára a figyelmet az egyébként erősen politikus (azon belül pedig nem meglepő módon balos) társaság, hogy megalkották a világtörténelem első, csak biciklivel működtetett sound systemjét, ez a Soundcycle; de valójában persze nem ettől igazán érdekesek. Hanem attól, hogy az afrobeaten belül is különösen szaggatott és pattogós, bár persze pont így húzós-táncos alapok Johan Hultqvist énekes kifejezetten lágy, soulos dallamaival és éppenhogy hajlítgatásokban gazdag, "folytonos" (legato) dallamaival alkotnak ellenpontot. Ráadásul olyan erős és szép dalokat írtak arra a lemezre, mint a címadó The Edge, a Sound The Alarm vagy a Sun In Your Eyes (utóbbi a honlapon itt hallgatható meg). Ezek valahol félúton járnak a popzenei értelemben vett "dal" és a lazább, hosszabban alakuló afrobeat darabok között, és pont ez a köztesség teszi őket igazán izgalmassá. A következő album, amelyet különleges vendéggel készítettek: Ikwunga The Afrobeat Poet, sajnos korántsem sikerült ilyen jól, ellenben pont ez a legismertebb (a következő válogatáson is arról szerepel egy darab); az új Shine Your Face viszont szerencsére visszatalál a csúcslemez formulájához. Sőt, az ének talán még soulosabb, a kíséret is lágyabb, olykor jazzes, máskor kifejezetten visszafogott; ezért inkább hangulatlemez, nincsenek is rajta igazán kiemelkedő dalok, de most nem is ez a lényeg. Ha nincs is csúcsformában, a Mr. Something Something még így is figyelemreméltó zenekar. B+
A Rough Guide sorozat témánkba vágó darabja természetesen Tony Allennel kezdődik, aztán jön a legnevesebb új afrobeat-zenekar, az Antibalas (a Fela! musicalben is ők kísérnek), aztán Seun Kuti - Femi nincs, ha jól értem, azért, mert ő nem a revivalt képviseli, hanem a folytonosságot. Később ha kevésbé, de azért viszonylag ismert nevek sorakoznak. Teljesen tisztességes ez a válogatás, tele jobbnál jobb számokkal, csak éppen az a gond vele, hogy olyan képet mutat az afrobeatről, mintha az alig mozdult volna el az eredeti formulától. Igaz, hogy a Chicago Afrobeat Projectben kora is hallható, ami izgalmasan egészíti ki a hangképet; a Femm Nameless pedig csupa nőkből áll, ami az alapjában véve férficentrikus afrobeatben nagy szónak számít, még ha maga a szám nem is túl eredeti. (A zenekar egyik alapítója egyébként Toli Almasi névre hallgat.) De túl ilyen apróságokon, meg persze azon, hogy egyes darabok funkosabbak, keményebbek vagy éppen jazzesebbek, nem mutat fel túl nagy változatosságot a lemez; pedig akár az Antibalastól is lehetett volna egy szám a nagyszerű és izgalmas Security lemezről, vagy éppen bekerülhetett volna a NOMO (lásd itt és itt). De persze a formula erős és élvezetes, ezt még egyszer hangsúlyoznám. Mint mostanában a Rough Guide-sorozatban, itt is van bónuszlemez, a Kokolo: More Consideration című albuma, ami nem olyan bosszantó, mint a James Brown-feldolgozásalbumuk, hanem egy tisztességes műfaji darab. B-
Ez a dupla válogatás (amiből egy jó háromnegyed órás ízelítő hallható itt) pont attól jó, ami az előzőből hiányzik. Két jónevű és büszkén eklektikus dj állította össze, Bobbito (aki az afrolatin lemezért felelős) még a Rock Steady Crew tagja is volt, hoppá. Az afrobeat-lemez részben exkluzív új (mármint a kétezres években készült) számai közé bekerült néhány régi ritkaság is; vannak köztük hagyományosabb és a formulához jobban ragaszkodó, illetve többé-kevésbé elektronikus darabok is, némelyik már-már inkább afrobeat-ihletésű house. Ennek ellenére meglepően egységes a lemez, nincsenek nagy szakadások, hanem mondjuk úgy: logikusan következnek egymásra a számok; ilyen egy jó válogatás: úgy változatos, hogy közben mégis van saját hangja. Olyan zseniális darab persze nincs itt, mint Carl Craig Tony Allen-remixe (de hát máshol se, csak azon a lemezen, amiről itt volt szó bővebben), de a színvonal magas és alig ingadozó. Az afrolatin rész hasonlóan jó, bár természetesen változatosabb - mivel a latin zenék és a house régóta jó barátok, többféle módon fonódhattak össze, mint az afrobeat és az elektronika. B+
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A férfiak táltosodjanak meg!
Luc Besson kihúzza a gyufát öncélú garázdálkodásával, az Adele és a múmiák rejtélye mégis élvezhető film.
Az Esti Showder, a Beugró és a Házon kívül is nyerhet
2010 szeptember 24-én és 25-én rendezik a Kamera Hungáriát.
Csak képzelte a K2 csúcsát
Félrevezette a közvéleményt az osztrák hegymászó, aki azt állította, hogy megmászta a K2-t.