Twitteren lázadnak a zenészek az idióta besorolások ellen
Kikelt Twitterén napjaink egyik...Tovább
Három évvel első felnőttkori lemeze után a legendás frigyből származó, de saját jogon létező Charlotte Gainsbourg felvette a következőt. Ezúttal egyetlen társat választott magának, ő Beck. A kérdés az, hogy a két tehetséges ember kioltja vagy hatványozza-e egymást. Meg hogy Charlotte Gainsbourg több-e egy képletnél.
Charlotte Gainsbourgot könnyű olyan híres színésznek elkönyvelni, akinek jól áll, ha divatos zenész barátai készítenek neki egy lemezt. Mint mondjuk Zooey Dechanelnek vagy Scarlett Johanssonnak. Most mindegy is, hogy őközülük melyiknek milyen a lemeze, esetleg van-e zenész múltja vagy hangja – ezek az együttműködések leginkább mutatós dolgok (illetve persze igazságtalan skatulyák). Mégis, mindezzel együtt és szinte sosem ettől függetlenül működnek, amikor működnek. Hasonló az egész ahhoz, minthogy egy bizonyos embertípus életében eljön az az idő, amikor felfedezi magában, hogy milyen szép fekete-fehér fényképeket tud csinálni - aztán a barátai mind meg is dicsérik érte. Valami ilyesmit egyébként Johansson karaktere is mond abban a tokiós politikai krimiben. Charlotte Gainsbourgot ebbe a sorba meg több okból is igazságtalan belevenni. Mármint a most megjelent második (valójában harmadik) lemezét biztosan az.
Nyilván, a fenti skatulya duplán is igaz lehetne rá: nem elég, hogy főként színésznőként ismert (illetve abban a formában aktív), ráadásul az ő szülei énekelték a Je t'aime… moi non plus című dalt, és abból aztán megszületett ő – egyértelmű, hogy aztán tizenöt évesen már lemezt is készít neki az apja. Na persze, jó kis hobbi, kis rohadék. Charlotte Gainsbourg azonban olyan előadóművész, akiről biztosan sokan azt hiszik, hogy csak névrokona a híres énekesnek (ha egyáltalán tudják, ki az az énekes). Azaz saját jogán az, ami. Ennek a folyamatnak persze része volt a három évvel ezelőtti 5:55 is, amely egyrészt nagyon kellemes hallgatnivaló volt, másrészt minél inkább próbálta azon Charlotte Gainsbourg saját múltjától függetleníteni magát, annál jobban illeszkedett is ugyanabba a képletbe. Az 5:55 című lemezen az Air duó és Jarvis Cocker működött közre, illetve Nigel Godrich (Radiohead) volt a producer. Divatos lemez volt, és elég jó is. De nem is lógott ki túlságosan a skatulyából.
Charlotte Gainsbourg mostani, harmadik (de lényegében második) lemezének Beck lett a producere. Sőt, az IRM tulajdonképpen egy Beck-lemez, amin Charlotte Gainsbourg énekel és visszahat az egészre. A felállást és az arányokat tekintve ennél jobb aligha történhetett volna. Illetve ennél annyival középszerűbb és kiszámítottabb dolog is kisülhetett volna két tehetséges ember együttműködéséből, hogy annál örömtelibb, hogy tényleg: szinte kifogástalan poplemez született. Míg az előzőre leginkább a szabályos jelző illett, addig az IRM egyszerre ihletett és okos, rendkívül módon arányos és szertelen. És persze össze van tákolva különböző fura dolgokból, miközben szinte mind a tizenhárom rajta hallható számnak nyomot hagy maga után a refrénje, a dallamvezetése, vagy ilyen-olyan kiugró eleme: a lemezt nyitó bendzsó, az akcentus és a nyers ütősök illeszkedése (Master's Hands), a Down In The Park és egy James Bond-téma fúziója (Le Chat Du Café Des Artistes), vagy éppen maga az IRM, amely bárdolatlan/talált protoelektronikára, tompa/éles vásári/rituális (primitív/pszichedelikus) dobra épülő monoton popszám, inkább lappangó, mint vicceskedő szellemhangokkal. Ugyanakkor a lemez soha nem is lesz túl fura (furi), illetve gyakoriak benne a finoman borzoló obskurus hangok, ami hipnotikus kontrasztot hoz létre a felszabadult részekkel. Tényleg nagyon jó. Ráadásul Charlotte Gainsbourg modorosságot nélkülöző hangját nehéz nem szeretni, mert azt az embert juttatja az eszünkbe, aki épp énekel, ott.
A hatvanas évek európai énekes/dalszerzőinek popzenéjéből is ügyesen merít a lemez (ez a korábbi lemezen talán egy fokkal erősebb hatás volt), nagy erénye továbbá, hogy egyenletesen jó szinte végig (talán egy dal kivételével, épp a közepén, a Vanitiest nem sikerült ötödszörre sem megkedvelnem), miközben hallható rajta rajzfilmcountry, nagyszabású vonósokkal dúsított, de azért kellően bukdácsoló popdal, karcos/fémes blues (szerencsére csak egyszer, ami egy újabb bizonyíték a remek arányérzékre), illetve a Voyage, amelyről mostantól nem a Desireless lelombozó diszkója fog az eszembe jutni, pedig meglepően sok közös vonás van a kettő között. Csak Charlotte Gainsbourg és Beck dala eurotrash nélkül lehengerlő és nagyszabású.
Mégis egyedülállóan európai lemez is az IRM. Olyan kicsit, mint a német és olasz pénzből Spanyolországban forgatott westernek: pont a Voyage-ban összegződik (nem sokkal a lemez vége előtt, afféle csúcspontként) az a fajta európai giccs és elegancia, a "felszabadult végítélet" légköre, amellyel a tengerentúlról átvett mintákat túlozták el, gondolták tovább, tették sajáttá európai szerzők, iparosok. Csak itt minden finomabbra van hangolva, mégis szellemes és tökös az egész: végső soron az IRM című lemezt a nagyon amerikai és nagyon nem amerikai Beck és a saját karakterében rendkívül lezseren mozgó Charlotte Gainsbourg készítették közösen, companero, companera.
| Kapcsolodó linkek |
|---|
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A férfiak táltosodjanak meg!
Luc Besson kihúzza a gyufát öncélú garázdálkodásával, az Adele és a múmiák rejtélye mégis élvezhető film.
Az Esti Showder, a Beugró és a Házon kívül is nyerhet
2010 szeptember 24-én és 25-én rendezik a Kamera Hungáriát.
Csak képzelte a K2 csúcsát
Félrevezette a közvéleményt az osztrák hegymászó, aki azt állította, hogy megmászta a K2-t.