Láthatatlan ritmusdáridó
"Pont ezzel telibe talált" - Poniklo Imre a Quartnak

Rónai András [2009. december 28. 15:35]

Poniklo Imre, az Amber Smith frontembere nemrég szólólemezt adott ki. Ebből az alkalomból hallgattunk vele számokat és beszélgettünk a korszellemről, ami nincs; a hideg Radioheadről; egyszerű dalokról és arról, miért nem írt szamba-lemezt; kritikáról, beszólogatásról és arról, hogy mit gondol a nyolcvanas évek magyar undergroundjáról. A számokat a címekre kattintva meg is lehet hallgatni.

TV On The Radio: Province

Nagyon bowie-s hangja van, de nem tudom.

David Bowie vokálozik. Ez a TV On The Radio 2007-es lemezéről egy szám.

Olvastam róluk, hogy mennyire szuper és mennyire jó, de amikor meghallgattam a lemezt, semmi bajom nem volt vele, csak egyszerűen nem fogott meg.

Tudni lehet rólad, hogy nagy David Bowie-rajongó vagy. Mennyire követed, hogy mostanában mit csinál?

Három évvel ezelőtt volt egy nagy Bowie-flashem. Akkor utólag begyűjtöttem a lemezeit; nyilván addig is tudtam, hogy ki ő, nagyjából képben voltam, Ziggy, berlini korszak, Let's Dance stb., erre és erre volt hatással - de nem fogott meg. Vannak előadók, akik bizonyos idő és tér kereszteződésben betalálnak, és borzalmas nagy fanatikussá tudnak tenni. Az elmúlt tíz évben három ilyen előadó volt, 2006-ban Bowie volt ilyen: megvettem a cd-it, életrajzi könyvet, YouTube-videókat néztem éjszakákon át. Engem leginkább a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig tartó korszaka fogott meg; a kétezres évekbeli Bowie-val szemben nem ellenszenvet érzek (mint ahogy például általánosan szokás utálni a nyolcvanas évekbeli lemezeit), egyszerűen csak kimaradt.

És ki a másik kettő?

2002-ben volt a Beatles [nevet]. Tudom, hogy ez vicces, hogy egy huszonvalahány éves zenész felfedezi a Beatlest, ugyanakkor megvan az a jó oldala is, hogy olyan rétegeket fedezel fel, amiket azelőtt nem hallottál volna. Mindenkinek vannak ilyen „klasszikus” előadói: tudod nagyjából, hogy ki az, de igazából a kötelező három-négy mondaton túl mást nem. Ilyen volt a Beatles nekem 2002-ig. Írországban éltem akkor, bekapcsoltam a rádiót, és megszólalt a Sgt. Pepper nyitószáma, amit, bevallom őszintén, nem ismertem. Annyira tetszett, hogy egy lemezboltban megvettem, és tele volt jobbnál jobb dalokkal. A harmadik előadó iránt pedig idén tavasszal kezdődött a rajongásom, és még mostanáig is kitart: ez Serge Gainsbourg. Lehet, hogy ez is furcsának tűnik, mert engem inkább az angolszász zenékkel szoktak összekötni; soha nem is hallgattam francia zenét, de most ő nagyon rámtalált és magával ragadott. Egy ilyen felfedezés mindig felfrissít, nem feltétlenül mint zenészt, hanem magánemberként tud fellelkesíteni.

Radiohead: Everything In Its Right Place

[Rögtön] Pont most töltöttem fel a Kid A-t az mp3-lejátszómra, hogy meghallgassam valamikor. Érdekes, hogy a Radiohead is gyakran fel szokott merülni párhuzamként velem kapcsolatban. Borzasztóan tisztelem a zenekart, viszont közel sem volt rám olyan hatással, mint esetleg gondolnák az emberek – ami egyébként nem baj. Ha össze kéne állítani azt az öt vagy tíz előadót, akik a leginkább hatottak rám, nem lenne köztük a Radiohead. Talán azért, mert jó zenekar, jó számokat írnak, borzasztóan becsülöm az attitűdjüket, ahogy fejlődnek lemezről lemezre – de nekem kicsit hideg az egész. Egyik karakter sem olyan, mint mondjuk akár a Beatlesből akárki, vagy az egyik idolom, Morrissey – egy olyan ember, aki közel van, és akivel szívesen azonosulsz. Nehezen tudom elképzelni, hogy szívesen söröznék bármelyikükkel, talán leginkább Ed O'Briennel. Persze jó is lehet ez egy ilyen hideg zenekar, csak ez számomra akadály. Ez a lemez ugye nagyon megosztja a közönséget; amikor kijött, nagyon meglepődtem, szerintem nagyon bátor lépés volt.

Most, hogy mindenféle listák készülnek a 2000 óta eltelt időszakról, több lap, a Rolling Stone, a Pitchfork és a Times is az évtized legjobb lemezének választotta ezt. Te mit gondolsz erről? Van jelölted az évtized lemezére?

Ez egy jó játék, de nem szabad komolyan venni, mert nyilván nagyon szubjektív dolog. Az NME pedig ugye az első Strokes-lemezt hozta ki, ami persze nagyhatású lemez volt, vagy legalábbis nagy hatást tulajdonítanak neki, állítólag attól indult el az új gitárhullám. Igazság szerint én nem tudnám megmondani, hogy számomra mi az évtized lemeze.

Grizzly Bear: Two Weeks

Ismerős, de...

Állatos zenekar.

Tippelni tudok csak: Fleet Foxes?

Grizzly Bear.

A nevét ismerem, de nem hallottam még.

Azért választottam, mert az indie rock sikerének, ami most már eladásokban is megnyilvánul, egyik nagy nyertese ez a zenekar.

Én inkább azt érzem - bár lehet, hogy csak azért, mert tél van és borúlátóbb vagyok -, mintha kicsit pangana a szcéna, meg úgy általában is, mintha minden kicsit állna. De ez persze nagyon átfogó kérdés. Nemcsak hogy nem nagyon vannak új dolgok, hanem már nem is nagyon jönnek vissza olyanok, amiket elfelejtettünk; most már annyira minden van egyszerre. Ez egyszerre jó is, ha szeretsz valamit, akkor megkapod, meg tudod szerezni. Másfelől viszont hiányolom a korszellemet. Akár szereted, jól érzed magad benne, akár ellene vagy – akkor is fontos dolog; pontosabban fontosak voltak a korszellemek, amíg léteztek a popzenében. Az utóbbi 4-5-6 évben nincs ilyen.

Azt szokták mondani, hogy az Arcade Fire volt az utolsó ilyen; bár azzal kapcsolatban is fel lehet tenni a kérdést, hogy milyen körben gondolták korszellemnek.

Ezt tényleg mindig fel lehet vetni, de mondjuk a kilencvenes évek elektronikus zenéje akkora hullám volt, hogy például David Bowie is jungle-lemezt csinált. Nem tudom, mi volt az utolsó, talán a kétezres évek elején a Strokes, New York, amerikai gitárzene vonal, de az is már halovány volt. Utána csak kisebbek voltak, szűk körben, mint az évtized közepén a Franz Ferdinand, a diszkós, Joy Division-ös indie. Én várom, mindenki várja, hogy mi lesz a következő nagy dolog.

Szerinted ez lesz, vagy csinálják?

Én azért idealista vagyok, és azt gondolom, hogy az igazi korszellemszerű dolgok alulról jönnek. Lehet, hogy aztán meg van támogatva pénzzel, marketinggel, divathullám lesz belőle. De az igazi korszellemhez nagyon sok ember kell. Lehet, hogy az elektronikus zene nagyságához az kellett, hogy mindenki beszedett egy tablettát – de akkor is ott volt húszezer ember és táncolt. Az lehet, hogy lesznek olyanok, amiket be akarnak állítani ilyesminek; de ha lesz igazi korszellem, az biztosan alulról indul vagy legalábbis nagy tömegbázisa lesz.

Jay Reatard: It Ain't Gonna Save Me

Lehet, hogy én leszek a legrosszabb ebben a sorozatban, de ezt sem ismerem.

Jay Reatard új lemezéről van; azért választottuk, mert ez nagyjából olyasmi, aminek a szólólemezt beharangoztad, nagyon egyszerű rockdalok. Miért akartál ilyet készíteni, és az lett-e szerinted a lemez?

Egész egyszerűen így jött. Volt már olyan, akár az Amber Smith-szel, akár más projekttel kapcsolatban, hogy előre elterveztem valamit, hogy mit szeretnék, de aztán végül mindig 'adta magát". Ebből a szempontból intuitív zenész vagyok. Egy olyan törvényszerűséget észrevettem magamon, hogy általában úgy szoktam működni, hogy ha készítek egy albumot – a régi világhoz való kötődésem miatt inkább albumokban és projektekben gondolkodom, nem dalokban -, akkor egy komolyabb vagy "művészkedőbb" anyag után egy egyszerűbb dolog jön ki belőlem. Most ez úgy történt, hogy a legutóbbi Amber Smith-lemez, az Introspective (amire egyébként iszonyú büszke vagyok) a szokásos, kicsit komor album volt; a szólólemeznél pedig törvényszerű volt, hogy teljesen egyszerű legyen. Semmin nem gondolkodtam, nem merült fel, hogy így vagy úgy szóljon, a kornak vagy bárminek, bármilyen elvárásnak megfeleljen. Nagyon öntörvényű anyag lett; leültem a gitárral, megírtam. Nyilván ez egy közhely, de ha valaki a zenél, és ez valamennyire önkifejezés a számára, akkor mindig valamire reflektál valamilyen mértékben. Pont a napokban gondoltam bele, hogy mindegyik lemeznek megvan számomra az előélete, a rePRINTnek is, az Introspective-nek is. Éppen Németországban éltem – vicces, hogy mennyire véletlenen múlnak a dolgok, lehet, hogy ha spanyol lányt veszek el, akkor lehet, hogy szambás lemezt csinálok -, Dortmundban éltünk, ami eléggé zord gyárváros, mint általában a Ruhr-vidék. Bizonyos szempontból nem volt meglepő, hogy ezek a berlini Bowie-lemezek ennyire rám találtak, és például a korai Simple Minds, egy ilyen szürke, esős, rideg, borzasztó városban. Meg volt egy-két magánéleti problémám is; persze, hogy egy ilyen önelemző lemez születet. 2006 elején viszont visszaköltöztem Magyarországra, és amúgy is egy elég jó időszakát élem az életemnek. Úgyhogy én látom, hogy miért így jöttek ezek a dalok, milyen dolgokra reagáltam. Kijön belőlem valami, egy jelentés egy állapotról; van, akinek tetszik, van, akinek nem tetszik, van, aki tud azonosulni vele, van, aki nem. Aztán jöhet a következő dolog.

Egyszerű számokat egyszerűbb vagy nehezebb írni?

Nincs ilyen összefüggés. Az Introspective dalait sem volt nehéz megírni, sőt. Jött egy nagy ihletből, gyakorlatilag négy-öt hónap alatt megírtam ott kint Németországban azokat a dalokat, amiket én szereztem. Inkább az van, hogy amikor érzem, hogy benn vagyok a keringésben, elfog egy ihlet – vagy ez nagyon nagy szó –, elkap egy gondolat, hogy most ezt szeretném megfogalmazni, akkor azok a típusú dolgok jönnek inkább. Az nagyon ritkán szokott előfordulni, hogy írok valamit, másnap meg valami egészen mást, mondjuk egy country-számot. Tehát nem feltétlenül nehezebb vagy könnyebb egyik, mint a másik.

Jet: Shine On

Nem ismerem.

Be tudod lőni a korszakát, hogy korabeli vagy retró?

Szerintem retrósan szóló mostani.

Igen, ez a Jet: Shine On című lemezéről a címadó szám. Az Est.hu által készített listán 2006-ban ott volt az Amber Smith kedvenc lemezei között.

Ezt biztos Kőváry Zoli írta be, aki akkor az Amber Smith tagja volt, most Trousers-frontember.

Erről a lemezről jelent meg ez a híres-hírhedt kritika a Pitchforkon, ami egy videó volt a saját szájába vizelő majomról. A szólólemezed sem kapott túl jó kritikákat, nem tudom, mennyire érdekel ez, olvasod-e egyáltalán.

Olvasom persze, minden zenészt érdekel, hogy mit írnak róla. Nem számítottam sokkal jobbra; nem gondoltam, hogy általános szeretetnek fog örvendeni a lemez a kritika részéről. Összességében talán lehet mondani, hogy ez egy kritikus lemez, a szövegeket tekintve. Mindenki látja, hogy ebben az országban rengeteg dolog van, ami nem jól működik. Most nem elsősorban arra gondolok, hogy sok a kátyú az utakon, hanem a mentalitásbeli problémákra. És a magyar könnyűzenében is így van – amellett, hogy ez az utóbbi években javuló tendenciát mutat, csomó új zenekar, jó dolog van, mindenféle stílusban. Viszont azt gondoltam, hogy van olyan hang, olyan típusú attitűd, vélemény, ami a magyar popzenében nincs, és a lemez pedig ezt tükrözi. A kritika nem lepett meg, olyan mélyen nem is érint; szerintem ráadásul sok lapnál borítékolni is lehetett, és szerintem ez nem feltétlenül jó, ha ennyire kiszámítható valami. Ráadásul van egy-két dolog, mondjuk a szövegekben, amit nem értettek meg. Olykor ámultam, hogy miket tulajdonítottak nekem.

Olyan volt, hogy egy kritika hatására valamit változtál? Nem feltétlenül ún. "építő jellegű" kritika hatására.

Nyilván; de abban a formában, hogy az ilyen "építő jelleg" mindig később jön, nem csak kritikák esetén, hanem minden vitában. Az emberek nem szeretik bevallani, de szerintem sokakkal előfordul, hogy vitatkozol valakivel, és nem győz meg egyáltalán – de két hónap múlva azon kapod magad, hogy elemeiben átvetted a másik véleményét, vagy valakinek úgy érvelsz, ahogy veled szemben érveltek.

2Pac feat. Outlawz: Hit 'Em Up

Nem ismerem fel, mert a hiphopban egyáltalán nem vagyok otthon, viszont sejtem az okát, hogy miért játszod le. [Nevet.] A lemezemen hallható "beszólogatós" számok miatt. Igazából összesen két ilyen dal van az albumon.

Azért ez Magyarországon a hiphopon kívül nem szokásos, úgyhogy érthető, hogy erre felfigyeltek.

Persze, értem én is, nem vagyok álszent. De azt azért viccesnek vagy ellentmondásosnak tartottam, hogy akik negatívként hozzák fel a szövegeket, azok nem vették észre, hogy pont ezzel telibe talált a szándékom. Teljesen evidens, hogy ez volt a cél. Nyilván azt sem kell mondanom, hogy nem éppen új a hiphopon kívüli könnyűzenében sem a "beszólás". Most nem kezdek el példákat hozni akár a hatvanas évektől, mondjuk egy-egy konkrét személynek szánt gúnyos, cinikus stb. módon beszóló számokra. Nagyrészt egyébként ezért lett szólóanyag, jött ki a saját nevemen, miközben a Bátor Bence, az Amber Smith dobosa játszik rajta, és zenekarként állunk ki a színpadra – mert ez az én véleményem, és ne más vigye el a balhét emiatt. Nem azért, mert az egómat szeretném előtérbe szólni. Meg nem lepődök azon, de azért kicsit furcsállom, hogy még bárki fennakad azon, hogy olyan dalok vannak itt, amik egy konkrét személynek szólnak, vagy ha nem is ilyenek, de negatív, cinikus, gúnyos hangon szólalnak meg. Közben viszont rengeteg olyan ember van a zenészek között is, aki borzalmas negatív dolgokat mond a mások háta mögött – miközben a szemedbe mosolyog, vagy akár le is tagadja, ha szembesíted vele. Ez álszentség. Szerintem nagyon egészséges, ami például Angliában van, hogy ha kinyitsz egy zenei lapot, azt látod, hogy bármelyik zenész mondhat bármit másikról. Mondjuk "Bowie egy túlértékelt hülye volt", és akkor mi van? Átlapozod. Vagy beírnak hárman olvasói levelet, hogy ez mekkora hülye. Az a baj, hogy vannak Magyarországon fontos emberek, dalszerzők, akiket nem lehet megkérdőjelezni, nem emberileg, hanem mint zenészt – azt nem lehet, hogy ne ismerd el. Miért nem?

Ki az, akinek szívesen beszólnál a magyar nagyságok közül?

Nem beszólnék, az inkább azt jelenti, hogy céltalanul elküldesz valakit a francba. Ennek semmi értelmét nem látom. Ez volt egyébként az egyik indítómotorja a lemeznek, hogy tavaly tavasszal volt velem egy interjú a Magyar Narancsban, ahol kérdeztek magyar zenei életről is, ahol – és ezt ki kell emelni mindig bolddal – művészi értelemben kritizáltam a Quimbyt és másokat. Én nem igazán ismerem őket egyébként személyesen, néha találkoztunk, de nem erről van szó. Csak az a lényeg, hogy lehessen azt mondani, hogy mittudomén, Magyarországon vannak klasszikus nagy dalszerzők, mint Lovasi András, Bérczesi Róbert stb. – legyenek népszerűek, tényleg kívánom, csak hozzám nem szólnak. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de úgy érzem, hogy ha valaki magyar nyelven megjelent valamit, ami új - mondjuk úgy, ahogy a Poniklo az Amber Smith-hez képest – akkor rögtön a Nagy Magyar Szövegírókhoz kell hozzámérni. Van-e olyan jó? Használ-e olyan szóképeket? Az nem szokott senkinek megfordulni a fejében, hogy nem is akar olyan lenni. Sokszor szoktuk szídni a rádiókat, tévéket, de szerintem fejben is sok probléma van az újságíróknál, vagy akár a zenehallgatóknál.

Nem inkább arról van szó, hogy tényleg sokan ebben a hagyományban nőttek fel, ez a rockzene nyelve ma Magyarországon?

Igen, ebben van igazság, hogy kultúrkörönként vannak etalonok, mondjuk Franciaországban a sanzon, Angliában a Beatles, Bowie stb. stb., és ez Magyarországon először a nyolcvanas évek undergroundja, aztán Kispál, Quimby, Tankcsapda stb. Ez rendben is van, hogy minden országnak van ilyen etalonja, csak én azt érzem, hogy itt erősebb ez a dolog, hogy sokkal nehezebben tudunk elszakadni ettől. Kint azért nem írják egy új lemezről, hogy na, hasonlítsuk össze a basszusfutamokat Paul McCartney játékával, mikor hát nyilván tök más.

Neurotic: Brék

[Rögtön] Neurotic, nem? Amikor 13-14 éves voltam, és először vásároltam lemezt (Pet Shop Boys volt), akkor hallgatott a nővérem, aki négy és fél évvel idősebb nálam, ilyen underground dolgokat, Bizottságot és a többit, a külföldiek közül például Cure-t. Persze akkor ezek rémisztőek voltak nekem... Értem, hogy Pajorról miért mondják, hogy jelentős szövegíró volt. De nekem mindig nagyon fontos volt a zene és a szöveg együtt. Persze van sok olyan előadó, aki szövegben talán erősebb, van, aki zenében erősebb – de nekem mindig az volt a fontosabb, hogy a kettő együtt működjön. Gondolom, jelentősek voltak ezek az emberek a nyolcvanas években, én akkor még szerencsére gyerek voltam, de zeneileg kilencvensok százalékban nem tudom értékelni őket, és ez nekem mindig is nagy akadály lesz. Gróf Balázs barátom például mindig próbálja velem megszerettetni az Európa Kiadót, de egyelőre ők is kimaradtak. Nem fogom őket sem szídni... De jó, hogy ne tűnjek túlzottan konflikuskerülőnek: beismerem, hogy az URH, Trabant, akár még a Balaton – szerintem borzasztó, ezeket nem fogom tudni soha értékelni. Nekem a popzene nem megzenésített vers, emiatt aztán a szövegekig el sem jutok; nem tudtak zenélni, meg hát hogy szóltak ezek, és nem azért, mert nyilván nem volt lehetőségük jó stúdióba menni. Lehet, hogy ha tíz évvel idősebb lennék, akkor értékelném őket mint modern protest songokat, hogy kimondtak dolgokat; szerencsére ez nekem kimaradt. Az azért elég sokat elárul, hogy ezek a dolgok kilencvenben gyakorlatilag eltűntek. Jó, a mai napig élnek a koleszos egyetemisták szobáiban; de ahogy jött a rendszerváltás, a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, a Perfect Name, a Sexepil egyből átvették a szerepüket, mert ott legalább értékelhető zene volt mögötte. Annak ellenére, hogy a Kispál hozzám soha nem szólt, bármelyik nyolcvanas évekbeli zenekart simán kenterbe ver.

Morrissey: Hold On To Your Friends

[Rögtön] Ez a kedvenc lemezem tőle, sőt, úgy általában is az egyik kedvenc lemezem a Vauxhall And I. Egy nagyon jól sikerült, ihletett Morrissey-lemez.. Ez is adta vissza a hitemet benne; azért a kilencvenes évek elején eléggé csőbe húzták az egyébként tényleg nagyon nem egyértelmű National Front-történettel, ami sok embert megzavart. Ezek után zseniális húzás volt, engem legalábbis nagyon szívbe talált, hogy az volt az első kislemez, hogy The More You Ignore Me, The Closer I Get. Most már felnőttebb fejjel megértem azokat, akik nem bírják őt, vagy idegesíti őket az énekstílus; ugyanakkor az biztos, hogy Morrissey olyan színt vitt a popzenébe, ami nem volt korábban; és ha zeneileg nem is olyan egyenletes, mint régen, ezt az attitűdöt továbbra is képviseli. Egyébként neki rengeteg beszólós szövege volt. Egy kritikában azt olvastam, hogy a beszólós stílus nem illik a light zenéhez; hát Morrissey hozzám képest végképp [énekelve mutatja], én korántsem vagyok ennyire szépelgő, és ilyen hangon kritizál keményen konkrét személyeket. Nyilván senki nem mondta neki, hogy miért ír ilyen szövegeket, mikor nem is hiphop. Pont így fura és vicces. Szerintem éppen ez adja a popzene érdekességét – és most már nagyon nehéz érdekes dolgokkal előállni, mert már tényleg közhely minden, mindent megírtak, megcsináltak –, ez a megbotránkoztatás. Túlságosan biztonsági játék lett a rockzene, az alternatív vagy indie is. Arról szólnak a szövegek, hogy szerelem, lány – hol vannak azok az idők, hogy Meat Is Murder? Kicsit szomorú, hogy én így harmincon túl mondom az ilyeneket, de várom, hogy írjon egy fiatal zenekar számokat a vegetarianizmusról, a nácikról, bármiről. Amikor Morrissey visszatért 2004-ben, hét év után, az Irish Blood, English Heart című számával állt elő, nem egy klasszikus olyan dallal, hogy "senki nem szeret", hanem egy nagyon erős állásfoglalással. Igenis belebukhatott volna, de merte vállalni, és ezt nagyon becsülöm benne.

Korábbi cikkeink	"Mindenki egyfolytában satu lenne." Lukács László a Quartnak "Nagyon bírom a lazaságot" - Zorán a Quartnak Maci a mennyben. Újdonságértesítő "Nem gondolok magamra alapvetésként" - Ákos a Quartnak "A perfekcionizmus nem áll jól mindenkinek" - Lovasi András a Quartnak Visszavonul az Amber Smith Nagyon ki volt találva. Magyar indierockerek Michael Jacksonról A hetvenesekből a kilencvenesekbe - Amber Smith: Introspective
Kapcsolodó linkek	Poniklo MySpace