Twitteren lázadnak a zenészek az idióta besorolások ellen
Kikelt Twitterén napjaink egyik...Tovább
A-
Várakozások: A briteknek két olyan jelenlegi zenekaruk is van, amelyekkel nagyon mostohán bánnak: az Art Brut mellett a Clientele sem kap túl nagy figyelmet odahaza, még szerencse, hogy a nemzetközi blogszíntér mindezek ellenére kitartóan szereti, és Amerikában még a lemezei is egész jól fogynak. A hálószoba-zenekarként induló londoni Clientele az ezredforduló óta fokozatosan növeli a rajongói bázisát, és a két évvel ezelőtti God Save The Clientele már minden tekintetben szép siker volt, és azt a lemezt már Nashville-ben rögzítette a zenekar. A Clientele sajátos hangzással rendelkezik, ami leginkább Alasdair MacLean suttogós énekének köszönhető, no meg a gitárerősítőbe dugott mikrofonjának, és ezért lehet az, hogy majdnem az összes Clientele-szám ugyanúgy hangzik, mégsem lehet viszont azt mondani, hogy ha egy lemezt hallottál az együttestől, akkor már hallottad is az összeset, hiszen azért a zenekar lemezről-lemezre folyamatosan fejlődik, változik. A God Save The Clientele már komoly eltávolodást jelentett a korai hangzástól, és ugyan eklektikusabb és nagyobb lélegzetű lemez lett, mint bármelyik addigi album volt, de ezen a lemezen hangzott a Clientele először kicsit hétköznapian, megfosztva a sejtelmességétől. Csak reménykedni lehetett, hogy az új albumon visszatér a mágia.
Eredmény: Első pár hallgatásra bizony úgy tűnt, hogy ez nem jött össze. Kellemesnek, de összességében laposnak tűnt, úgyhogy félre is tettem pár hétre, és amikor legközelebb hallgattam, megdöbbentem, hogy mennyire jó is ez. Most már ott tartok, hogy minimum egy szinten van a 2005-ös Strange Geometryvel, sőt, orrhosszal meg is előzi azt. Bár az a bizonyos hálószoba-fíling már csak nyomokban hallható, a mesteri vonós- és fúvósbetéteknek és a levegős hangszerelésnek köszönhetően a Clientele jobban és magabiztosabban szól, mint valaha. A vonósbetétek egyébként a God Save The Clientele előtt csatlakozott lányt, Mel Draisey-t dicsérik, aki többet is vokálozik és hegedül, mint korábban, és ez is jót tesz a lemeznek. A főszereplő persze továbbra is MacLean, aki ugyanolyan melankolikus álmodozó, és a dalait is ugyanúgy lányok és természeti képek ihletik, mint mindig, és hiába vannak a megszokottnál tempósabb számok is a lemezen, azok is ugyanúgy belesimulnak a Clientele sajátos stílusába. A kritikák mindenhol őszies lemeznek írják le a Bonfires On The Heath-t, és ez igaz is, úgyhogy a mostanság tényleg beköszöntő évszaknak megfelelő album ez, a maga lassan kibomló dalaival, és olyan csodás pillanatokkal, mint amikor az első refrén alatt bekúszik az orgona a Never Anyone But You-ban, vagy a dudorászós rész az I Wonder Who We Are-ban. Annak idején én a God Save The Clientele-t nyárias lemezként írtam le, úgyhogy lehet, hogy az a titok, hogy MacLeanéknek egyszerűen jobban áll az ősz, mint a nyár. Az a furcsa a Clientele-ben, hogy még az általam kifejezetten szeretett dalai közül sem tudom mindegyiket felidézni fejből (ez azzal is összefüggésben lehet, hogy MacLean rendszeresen nem a refrén szavait adja meg címnek), és a dalok legtöbbje a lemez közegéből kiragadva nem feltétlenül működik, ezért sem a kislemez a zenekar igazi terepe (bár a Bookshop Casanova az előző lemezen jó kísérlet volt erre), és a felületes hallgató egy-két szám meghallgatása után valószínűleg semmi érdekeset nem talál a Clientele-ben. Bizony el kell merülnie a zenekar világában annak, aki kíváncsi erre az együttesre, de ez a lemez példa rá, hogy megéri a befektetett energiát.
Kinek ajánljuk: Magányos és társas őszi estékre is a nyerő választás. (IB)
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A férfiak táltosodjanak meg!
Luc Besson kihúzza a gyufát öncélú garázdálkodásával, az Adele és a múmiák rejtélye mégis élvezhető film.
Az Esti Showder, a Beugró és a Házon kívül is nyerhet
2010 szeptember 24-én és 25-én rendezik a Kamera Hungáriát.
Csak képzelte a K2 csúcsát
Félrevezette a közvéleményt az osztrák hegymászó, aki azt állította, hogy megmászta a K2-t.