A gyomortól a fejhangig

Vonalas Henrik [2009. október 08. 11:45]

Miért különbözik ugyanaz a hangszín a komoly- és a könnyűzenében? Sorozatunk előző részében láttuk, hogyan lehet ugyanazt a darabot különféleképp elhegedülni, most egy kicsit arról lesz szó, hányféleképp lehet énekelni. Kurt Moll, Milan Fras, Andreas Scholl, Phil Collins - továbbá gyakorlati példákkal és tanácsokkal a fürdőszobai, esetleg munkahelyi gyakorláshoz.

Az ember hivatalosan az úgynevezett hangképző szervekkel énekel, a nem hivatalos egyéb módszerek (például, de nem kizárólagosan a gyomor-bél traktus, és más rejtélyes belső szervek) nem képzik sorozatunk tárgyát. Tehát például Bonoról nem lesz szó sosem. A normális hangképzés lényege, hogy a bordaközi izmokkal kitágítjuk a tüdőt, ekkor bemegy a levegő, majd a rekeszizommal szabályozott módon kipréseljük onnan, miközben áthalad a torok környékén található mindenféle akadályon, és rezonál a fejben lévő mindenféle üregekben, úgymint arc-, orr- és homloküreg. Az agy eltávolítása is segíthet, de csak nagyon elkötelezetteknek javaslom, nemkívánatos mellékhatásai lehetnek, például az ember képtelen lesz koordinálni a mozgását, mint Mick Jagger. Persze nála ez a csere simán megérte, dicséretképp mondom:

A hangképző szervek közül leginkább a hangszalagokat, meg az őket különféle irányban feszegető izmokat érdemes figyelni, utóbbiak működését bárki kitapogathatja saját magán, érdemes beszéd közben a gége környékére tenni az ujjakat (finoman), és érezni, mikor és hol feszül. Ha simán kilélegzünk, sehol sem, ha ellenben valami zöngéset mondunk vagy éneklünk, érezzük, ahogy a hangszalagok zárnak, ha nem erölködünk, valami számunkra kényelmesen előadható magasságú hang szólal meg. Ezt, a természetes, velünk született hangmagasságot, kiénekelhető hangmagasság-terjedelmet (vagyis hangfajt) hangszalagjaink nyugalmi hossza határozza meg. Ez egyébként, úgy tűnik, a péniszmérethez hasonlóan nincs korrelációban semmi mérhető külső adottsággal.

Egy adott hangmagasság viszont többféle izommozgás-kombinációval kiénekelhető, egy adott fajta, meghatározott hangszínt eredményező hangképzési eljárást szokás regiszternek hívni. A különféle anatómiai konfigurációk száma közel végtelen, úgyhogy csak néhány tipikust mutatnék be.

A legmélyebb, normálisan kiadható hangokat mellregiszterben képzik, ilyenkor a hangszalagok lazák, a gyűrű-pajzsizom dolgozik. Ha az előbbi, normális énekhangból (értelemszerűen normál regiszter, középhang, normálhang) kiindulva elkezdjük lefelé csúsztatni a hangmagasságot, egy ponton érezzük, hogy megváltozott az izmok feszülése, a korábban dolgozó izmok ellazulnak, és egy másik csoport lép működésbe, a hang meg hirtelen mintha a mellkasban kezdene rezonálni, ekkor értük el a mellregisztert. Itt lehet hörögni, ahogy Milan Fras is teszi, persze ő a reszelős hatás eléréséhez vélhetően az álhangszalagokat is használja:

Amikor azonban nem az öncélú megdöbbentés a cél, az énekesek rengeteget dolgoznak, hogy elfedjék a két regiszter közti különbséget, és ugyanolyan hangszínben tudjanak megszólalni a mélyebb és magasabb hangokon is. Most még mindig inkább közismert és érthető komolyzenei példákkal fogok jönni, a "tipikus" mély hang pedig ki más volna, mint Sarastro főpap a Varázsfuvolából. Kurt Moll jön, klasszikus, régi iskola szerinti basszus, a vicces egyiptomi ruhákért elnézést, ha már tudjuk, hogyan kell énekelni, el fogunk jutni az operarendezésig és a Varázsfuvola megfejtéséig is:

Figyeljük meg a mély, de normál énekhangot, majd a legmélyebb hangokra való felkészülést, különösen szép a vége, 2:44 után, az euren szónál lehet nagyon finoman érezni a hangszínváltást, hogy az utolsó auf már erőlködés nélkül szólaljon meg. Na, ezt nem fogják tudni megcsinálni a fürdőszobában. Az ennél is mélyebb, nagyon levegősen, ki-kihagyó hangszalagokkal előadott produkció a szalmabasszus, de olyat kultúrember nem csinál.

Ha a normál hangoktól nem le, hanem felfele indulunk, megint más izomcsoportok lépnek működésbe, és eljutunk a fejhangok tartományába, ebben a regiszterben kétféle tipikus hangot tudunk előállítani. Az egyik az, amikor egyre csak feszítjük, feszítjük a nyaki izmokat, és hirtelen úgy érezzük, a hang a fejünk tetején szólal meg, ez a valódi fejhang, ez lehet irritáló, szerintem Phil Collins is így csinálja a magasabb hangokat:

A fejhang persze nemcsak kellemetlen lehet, a klasszikus fejhang-előadó a harsány homopopban utazó Mika, aki egészen profin kezeli ezt a regisztert, bár világosan hallani az átmenetet a két éneklésmód között, a magas, de "férfihangszínű" és a fejhang elválik. Sőt, a közhiedelemmel ellentétben ez nem férfi-specifikus, például a látszólag totális cukiságra törekedve vérfagyasztó rémületességet elérő Regina Spektor is tudja, figyeljük a magas, más hangszínű, rosszabbul érthető szöveggel énekelt részeket.

A klasszikus éneklésben azonban nem ez az elterjedt, hanem a falzettnak nevezett változat, amikor a hang nem a fejtetőn, hanem a fogak környékén érezhető, mindenki próbálgassa, tessék addig gyötörni a lágyszájpadot, amíg a kívánt hatás elő nem áll. Ahhoz viszont, hogy szép is legyen, rettentő sokat kell gyakorolni, figyeljük Andreas Schollt:

Akiből egyébként itt kitör az ovis, és nem bírja ki anélkül, hogy megjegyzéseket tegyen az énekesek által vágott hülye arcokra és a felvett hülye pózokra, az egyrészt nem próbálta végig az előző gyakorlatokat, mert akkor érezné, hogy ez elég durva fizikai munka, másrészt lapozzon vissza Mick Jaggerhez, és nézze meg, milyen fejet vág és hogy mozog ő, ez van, a nagyoknak így kényelmes, hát így fogják csinálni.

Egy különbség azonban mindig lesz a "komoly" és a "könnyű" zenéket éneklő énekesek között. Hallgassuk meg még egyszer az előző Mozart-áriát, és hallgassuk meg a hasonló hangfekvésben, saját középregiszterében megszólaló Leonard Cohent utána:

Mi az oka annak, hogy a két hangszín ennyire különbözik? Hallható, hogy másként csengenek, illetve a klasszikus operaénekes énekhang általában cseng, a popzenei pedig hasonló tónusú a beszédhanghoz. Az ok, hogy az operaéneklés kitalálásakor még nem volt mikrofon, zenekar meg igen, és túl kellett valahogy kiabálni, ezért a klasszikus szólóénekesek a gégefő speciális leengedésével ki tudnak alakítani egy különleges, plusz hangerősítő üreget a gégében, ami pont azokon a hangmagasságokon működik igazán, ahol a zenekar gyengébb. A kóristák nem alkalmazzák ezt az eljárást, ezért aztán a szólista őket is túl tudja énekelni. Az eljárás hátránya, hogy a klasszikus énekmód által kiemelt tartomány nem esik egybe azzal, ami az érthető beszédhez fontos információt hordozza, ezért aztán az énekesek, különösen a szopránok szövege igen gyakran értelmetlen mormogássá válik – ne magukat hibáztassák, ha nem értik az operák szövegét, inkább olvassák el előtte a sztorit. Operába úgysem azért járunk, hogy a végén tudjuk meg, ki a gyilkos.

(Komolyzene sorozatunk előző két része itt és itt olvasható. Aki pedig többet, jobban és szakszerűbben olvasna a fenti témában, nézze meg Pap János cikkét, illetve olvassa el tőle a Hang–ember–hang c. kötetet.)

Korábbi cikkeink	A szerző már nem részese. Bevezetés a komolyzenébe Miért nem voltam Plácido Domingo pécsi koncertjén?
Későbbi cikkeink	Verj a homlokodra! A mindennapi komolyzene Szakállas nő egy vándorcirkuszban: Vásáry André és a Csillag születik Vérben táncol, falakon csorog Wagner és a helikopterek A komolyzene nem egy stílus