Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Az utolsó napra is jutott azért pár, kisebb-nagyobb jóindulattal feltörekvőnek nevezhető hazai zenekar a magyartalanított Szigeten, közülük fenntartásaink ellenére a PASO szerepelt a legjobban. Rajtuk kívül elmondjuk végre a tutit az Irie Maffiáról, megismétlünk pár dolgot a Jazzékielről, és bemutatjuk az Eric Plancton zenekart.
Még javában folyt a hátamon a víz, amikor Bella Levi és az Eric Plancton kénytelen volt színpadra lépni a Sziget legmelegebb délutánján az Open-Civil Színpadon. Nem könnyített a helyzetükön az sem, hogy sok műanyag szék volt a színpad előtt, így a közönség nagyobbik része azokban tespedt végig a koncerten. Bella Leventére valamelyik Megasztárból emlékezhetnek, akik nézték a műsort, én viszont ritkán tettem ezt, ezért nem tudom megmondani, hogy akkor is az őszinte kőkemény rockzene bűvöletében élt-e, most mindenesetre ez a helyzet. A négytagú Eric Plancton ugyanis nagybetűs ROCKzenét játszik, leginkább a nyolcvanas évek terpesztős arénarockjából merítve (gondoljunk a fiatal Bryan Adamsre), és a repertoár legalább felét feldolgozások teszik ki. Bár a tagok ránézésre már mind bőven harmincon felül vannak, azért az Eric Plancton még beleillik az úgymond feltörekvő zenekarok közé, noha zenéjüknek leginkább a harmincas-negyvenes korosztály lehet a célcsoportja, onnét is azok, akik szerint "manapság már sajnos nincsenek jó rockbandák". A sok feldolgozás miatt azért van egy kis vendéglátós fílingje is a koncertnek, úgyhogy leginkább a gólyabálok és a bevállalós céges bulik világában tudom elképzelni az Eric Planctont, még akkor is, ha a feldolgozások némelyike egész kreatív volt. Mindenesetre a zenekar annak a stílusnak, amit választott magának, megfelelően sajátította el a formanyelvét, láthatóan élvezett csinálták a tagok még a nem túl optimális körülmények ellenére is, ám hogy ezen túl is vannak-e ambíciói, az most délután nem derült ki. C+
Az MR2 színpadon egy nap lépett fel az Irie Maffia és a Pannonia Allstars Ska Orchestra is, méghozzá mindkettő elgondolkodtatóan nagy tömeg előtt. Nyilván az is hozzájárult ehhez, hogy mindkét zenekar nemzetközi zenét játszik, akár azt is mondhatjuk, hogy nemzetközi színvonalon, bár azért mindkét koncerten bőven a magyarok voltak többségben. A még napfényben játszó Irie Maffia úgy építette fel a koncertjét, hogy az első felében jöttek a lötyögős, lassabb reggae-számok, és a végére maradtak „az erőszakosak”. Ennek megfelelően a koncert is az idő előrehaladtával javult, bár a hangulatra már az elején se lehetett panasz, és ez nem is meglepő, hiszen még én, aki be vagyok zárkózva a mesevilágomba, is tudom, hogy az Irie Maffia az egyik legnépszerűbb új zenekar itthon. El is határoztam, hogy kísérletet teszek a jelenség megfejtésére, főleg, mert a Balaton Soundon csak fél füllel hallottam a koncertet, és akkor bizony nagyon idegesített. Most erről nem volt szó, de ettől még mindig nem sikerült az ügy végére járnom.
Mert mi jó az Irie Maffiában? Például az, hogy jól szól, különösen a ritmusszekció (a funkyról átnyergelt Havas Miklós nagyon jó basszusgitáros); jó nézni a sok embert a színpadon, mindig van kire figyelni; és hát ott van Busa Pista, aki messze a legszórakoztatóbb tag a zenekarban, még úgy is, ha azzal indította a koncertet, hogy "Respekt Afrikának!". És ezzel el is érkeztünk a problémá(k)hoz. Próbáltam ugyanis találni más olyan magyarországi szubkultúrát, ami ennyire külföldi minták nyúlására épül, mint az itthoni reggae-dancehall színtér, és nem sikerült, pedig a többi sem a saját feje után megy ám. Ez a folyamatos jamaicázás, afrikázás viszont tényleg túlmegy minden határon, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mást nem zavar. Lehet szeretni a reggae-t, sőt, de azért hadd ne kelljen már respektálnom egy másik kontinenst, és egyáltalán, hogyan kell azt? Mégis, ha Busa Pista nem lenne, akkor az Irie Maffiában tényleg semmi magyaros nem maradna - a másik fiú mc, Columbo raggázós/toastolós szövegelése ugyan profin másolja a mestereket, de számomra, aki nem vagyok otthon ebben a műfajban, leginkább kötelező modoroskodásnak tűnik. Nem is beszélve a zenekar butácska filozófiájáról (Erőszak, rasszizmus, háború = ROSSZ; marihuána, szeretet = JÓ), de ilyenekre a közönségből csak én húzom a számat, mert rajtam kívül mindenki a közelemben önfeledten ringatózik, főleg a lányok, akikkel mindig a baj van, mert akiknek most a dancehall az, mint ami tíz évvel ezelőtt volt a "latin". Hogy az Örökké 1997-életérzés se maradjon ki: a legtöbbször abszolút kamunak érzem, amikor egy dj is tagja egy zenekarnak, szerintem senkinek nem tűnnének fel, ha kimaradnának azok a szkreccsbetétek, de ha a tilosos közönséget ezzel lehet megfogni, akkor végül is megértem. Mindezek ellenére korrekt koncert volt ez, a bosszantó dolgokkal együtt is. B-
A PASO már este játszik, nagyon-nagyon sok ember előtt, és egyértelműen jó döntésnek bizonyul, hogy a Nagyszínpadról, ahol tavaly délután 3-kor játszott a zenekar, áthozták egy kisebb helyszínre, viszont fő műsoridőben. Pont egy futballcsapatra való zenész van a színpadon, négytagú fúvósszekció, illetve Barna György hegedűs, aki a számok jó részében csak funkciótlanul pöcögteti a hangszerét, cserébe viszont a maradékban főszerep jut neki. A PASO-t én először úgy öt éve láttam a Kultiplexben, és akkor tökre sajnáltam, hogy nem tíz évvel korábban jelentek meg a színen, mert gimnazistaként imádtam volna őket. Ezt a mostani zenekart viszont már kevésbé, és ennek csak az egyik oka a jamaicázás, amire már tavaly is volt módom kitérni. Öt éve a PASO még egy emberközelibb, szerethetőbb zenekarnak tűnt, három énekessel, akikből mára csak egy maradt, KRSA személyében, aki remekül bánik a közönséggel, jó kiejtéssel beszél angolul és kúl panamakalapja is van, de sajnos ő is ezt a torokból éneklős, raggázós vonalat erőlteti, amitől egész egyszerűen sablonos lesz a legtöbb szám, és jaj, oda a dalközpontúság! Ez utóbbi már csak azért is baj, mert a PASO tud jó dalokat írni, itt is eljátszanak néhányat, de azért az igazi sikereket az instrumentális, nagyüzemi ugrálásra tervezett darabok aratják (A Tenkes kapitánya, Gagarin).
Úgy tűnik azonban, hogy a zenekar is megérezte, micsoda veszélyeket rejt magában, ha túlzottan is erőlteti ezt a roots skát, vagy micsodát, úgyhogy jött a hegedű és a magyar népzene, ami elsőre bizarr párosításnak tűnik, de végül is hallottam én már kelta népzenével vegyítve is ezt (gaelic ska!), és igazából ez is működik. Mégis, a hegedű ellenére sem igazán érzem azt, hogy a PASO túlzottan el merne távolodni a kályhától, és nagyjából az összes szám ugyanolyan ritmusra megy, ami végül is közönségbarát, hiszen az ugráló lábaknak könnyebbség ugyanaz az egy ritmus. A PASO-tól persze hiba lenne elvárni, hogy a második Specials-lemez mintájára teljesen új vágányra álljon át, hisz amit vállaltak, teljesítik, arról nem is beszélve, hogy teljesen új közönséget szerváltak itthon a műfajnak, méghozzá nem is kicsit. Ők most este megkapják, amit vártak, nekem a fentiek miatt ez a polkorrekt ska most B osztályzatra volt elég.
Végül a Jazzékiel szállt utoljára versenybe A Nap Magyarja címért az Open-Civil Színpadon. A zenekart tavaly is láttam a Szigeten, azóta megjelent egy lemezük, ami még itt a Quarton is jó kritikát kapott, és még a Volt fesztiválon is láttuk. Ezekhez képest olyan nagyon sok újat nem tudok mondani a zenekarról: egyértelműen Hegyi Áron zongorista a Jazzékiel kulcsembere, aki konzis önérzettel le is megy a színpadról, amikor váratlanul egy kétakkordos punkdalt zúz le a zenekar. Visszafogottan jazzes, bárzenés ízű darabok váltják egymást egyébként, melyekhez a másik megmaradt alapító tag, Jakab Péter énekes gondterhelt énekbeszéde társul. A hangosítás miatt sajnos a szövegekből csak egy-egy szót tudok elkapni, de a "kurva" például majdnem mindegyikben megütötte a fülemet, úgyhogy nyilván sötét dolgokról és igen-igen kemény világról van bennük szó.
Mivel már több kritikában is megjelent a zenekarral kapcsolatban a Quimby, én is beállok a sorba, és vallom, hogy a Jazzékielt csak egyvalami állíthatja meg az új Quimbyvé válás útján, és ez nem más, mint a félrevezető és idióta név. Jakab Péter kellően egzaltált és érzékeny fazon ahhoz, hogy ő lehessen az új Kiss Tibi, a zene és a fíling szintén hasonló, arról nem is beszélve, hogy mindkét zenekar Dunaújvárosból indult. A koncert egyébként egy hajszállal erősebb a tavalyinál, talán azért is, mert most kicsit eklektikusabb a zenei világ (van egy bluesos szám is, amit a basszusgitáros énekel), ráadásul most mindkét alapító tag FÉLMEZTELENÜL fejezte be a koncertet – ki tudja, milyen meglepetések lesznek újabb egy év múlva? Ez most B-, ami annyit jelent, hogy a Sziget zárónapjának magyar zenekara a PASO lett, gratulálunk!
További képek a nap magyar fellépőiről a fényképekre vagy ide kattintva nézhetők meg.
| Korábbi cikkeink |
|---|
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.