Milano, Quaranta 40, május 15. 
Fiúk a játszótérről: Madlib és J Rocc a milánói turnéállomáson
B

Unger András [2009. május 20. 12:00]

Vajon képes-e a független hiphop talán legtekintélyesebb, ám közönség elé állni bevallottan nem kedvelő stúdiómágus-lemeztúrója színpadi előadóvá vedleni oly módon, hogy arra kezek emelkedjenek? És elfogadjuk-e tőle, ha cd-hez nyúl? A Stones Throw kiadó vezéregyénisége, Madlib, és a vele együtt Nyugat-Európát bejáró J Rocc milánói dj-műsorát néztük meg.

A számos különféle pszeudót, projektet és közreműködést magáénak tudó Madlib megtekintése jókora rizikófaktort hordoz magában: a jazz-zenész felmenőkkel is rendelkező Otis Jackson Jr. (akinek érdemeiről és dióhéjba csomagolt életművéről első szólólemeze kapcsán ebben a cikkben már volt szó) ugyanis amennyire támadhatatlan stúdiólakó hangminta-zsonglőrként és újító beatgyárosként, olyannyira szűz terepnek tűnhet számára egy dj-műsor.

Nem csak azért, mert egy 2006-os interjúban kerek perec leszögezi, hogy a fellépéseket csak hiábavaló időpazarlásnak tartja - inkább molyol tovább a stúdióban -, de egyéb tekintetben is felépítette a maga kis falait. Nem ragaszkodik a sajtóban való megjelenéshez, bevallottan nem követi a zenei világ történéseit, még a "házi" Stones Throw 101 DVD legéletszagúbb pillanataiban is jobban érzi magát a háttérbe húzódva - underground szupersztár, aki már az első szemeszter során lemorzsolódott az önmenedzselés iskolájában (igaz, menedzselik őt mások, a labelfőnök Peanut Butter Wolf és rajongók hada Hollandiától Japánig).

A Milánó külvárosában elhelyezkedő Quaranta 40 klub az este leszálltával jó pár órán át csak élre vasalt juppikat és divatmagazinokból kilépő donnákat vonzott. Aggódtunk is kicsit, vajon lesújt-e ránk a dress code drámai intézménye, de kiderült, hogy valamiféle VIP-fogadás előzte meg a zenés estet. A megpróbáltatások azonban ennyivel még nem értek véget: három helyi dzsigoló – aki valahol talált néhány baseballsapkát, plusz békejeles (!) fuxot a nyakba – reppelt olaszul Will Smith és Beyoncé slágereire, miközben a szőkített szakállú dj arcát kukásautókról jól ismert villogók burkolták narancssárga aurába.

Aztán eltűntek a vakító fények, valaki pedig felrakta a Kurtis Blow: The Breakst. J Rocc szinte a semmiből, vagyis a sötétben kezdett el játszani éjfél után fél órával, a kosztümös modellek helyére lépő "Stones Throw", "J Dilla changed my life", illetve "Def Jux" pólós olasz hiphopperek (akik meglepően nagy számban hordanak vastagkeretes szemüveget) még javában őgyelegtek a bárpult és a táncparkett között. A felvezetés helyenként cinikusan rímelt a korábban hallottakra, egy Crazy In Love-hangminta vérmes funkba csapott át, s fél órás korrekt hangulatképzést követően a beat junkie a pultba szólította Madlibet, aki egy akkora söröskupak alakú pecsétgyűrűvel a kezén jelent meg, hogy azt csak két ujjára tudta felhúzni.

A felállás: ketten váltogatják egymást a zenék felrakásában, J Rocc laptop-Serato-lemezjátszó kombóval és egy közönségizgatásra rendszeresített mikrofonnal, Madlib két CDJ-vel - és itt most időzzünk is el egy kicsit. A digitális formátumra való áttérés egy dj esetén a hátfájdalmak elkerülésére és a funkcionalitás számlájára írandó (plusz a nemzetközi lemeztáska-elillanós sztorikéra, amik a beszerezhetetlen ritkaságok esetén különösen tudnak fájni). Mégis, a legnyájasabb hallgató is nehezen egyezteti össze ezt egy olyasvalakivel, aki a világ minden tájáról púpos bakelitkazlakkal érkezik haza, és a crate digger-életmód elsőszámú támogatója (idézzük fel Madlib tíz évvel ezelőtti sorait a zseniális Lootpack-albumon: "I got CDs in my crates like crack in my pocket – yeah, neither of the above").

Nem is áll kezére a lézerszerszám, mintha csak a sors fogná őt szaván: néha értetlenkedő gesztusok jutnak le a pultból a közönséghez, néha nem találja el a beatet. Többnyire mégis sikerül jól kijönni a szituációból. Az egyik mentőöv ugyanis maga J Rocc és az ő zsigeri rutinja, a másik pedig a színpadi hozzáállás. Olyan önfeledten és könnyedén játszanak ketten, mint a gyerekek: egymásra vigyorognak, odadobják a labdát a másiknak, visszapasszolják, megpörgetik, és annyi baj legyen, ha néha rossz helyre esik – a közönség hálásan fogad minden gesztust, a hirtelen jött kihagyásokat, amikor kieresztheti végre a hangját.

Főleg, hogy azt a fajta egészséges eklektikát kapja, amiért eljött: sújtólég erejű minimalista clap-hopot, régi és megjelenésre váró Madvillainyt, J Dilla-emlékblokkot (Wild, The Official, Fuck The Police gyors egymásutánban, a dörgedelmes ovációra még az Armani-öltönyös biztonságiak is megrezzentek), pszichedelikus Sun Rat és sűrű DJ Rels-t, a 2.0-ás hiphop kiskedvencét, Dam-Funkot, a Stones Throw istállóból kevésbé ismert Jackson Contit (Madlib és az Azymuth dobos Ivan Conti közös projektjét), old schoolt Pharcyde-dal és több Wu-Tanggel, de még bossanovás átvezetést követő franciázó house-t és rövidre fogott detroiti technós űrsétát is. Másfél-két percnél csak elvétve szólt tovább egy-egy zene, így a majd' három órás, gondosan hullámoztatott dj-szett legvégén még egy komédiás negyedórára is futotta egy meggajdult kán-kán és egy ugyancsak kevésbé józan Enrique Iglesias-átdolgozással (Rhythm Divine, az olasz szívnek címezve, haha), hogy roots reggae-vel nyugodjanak végül a kedélyek.

Madlib ekkorra már kidőlt a közeli kanapéra, amin kapva-kapott egy ifjú, vastagkeretes szemüveges lemeztulajdonos, és a borítót fürgén a színpadra suvasztva szignózásra bírta. Innentől kezdve támadott a had, volt, aki százeurós bankjegyre, másvalaki csuromvizes pólóra, gyerekképregényre kért aláírást, a beat konducta pedig rácáfolt arra a tévhitre, mely szerint ő le nem merészkedik az elefántcsonttoronyból: egészen lámpakapcsolásig dedikált.

Korábbi cikkeink	Variációk csillagközi tájképre - Prefuse 73, Ras G és Dorian Concept lemezei Margaret terhes lesz az alakváltó Williamtől. Újdonságértesítő Ennyi maradt: Madlib
Kapcsolodó linkek	Madlib MySpace Madlib Stones Throw