Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Nem először járt az alapvető blues-dub zenekar Budapesten, de most volt itt majdnem teljes pompájában: Skip McDonald, aki elhatározta, hogy dub-effektekkel és kemény funkkal áthozza a bluest a 21. századba; és két társa, akikkel együtt ott volt már a rap születésénél is. Mit üzent most a Little Axe a rendszernek? Kritikusunk kötelező olvasmányt idéz!
Régen voltam már ilyen furcsa koncerten, pedig most aktuális, már-már menő a furcsaság, nemcsak a zenében. Arról sajnos lemaradtam, hogy mit tud mondani a Tudósok lemezbemutatója Dávid Ibolya titkos életéről (talán ő is cenzor volt az előző rendszerben?), mert valamiért pont most kezdték el időben a koncertet; a zenekar amúgyis stabilan hozza ugyanazt a furcsaságot két évtizede. A Little Axe viszont annyira meg tudott lepni, hogy a koncert végéig nem tértem igazából napirendre fölötte. Pedig tulajdonképpen nem volt másról szó, mint az arányok nem is igazán radikális, de annál látványosabb eredménnyel járó eltolódásáról.
Számomra a Little Axe elsősorban az, ami a lemezeken szól, úgyhogy nyilván hiányzott az a sok hangminta és dubos effekt, amiknek élőben csak kis részét lehet előállítani, főleg Adrian Sherwood nélkül; őt persze nem is ígérte senki, bár a plakáton nagy betűkkel beharangozott Bernard Fowler sem volt itt (mint Rolling Stones-tagot reklámozták, holott nem az). De nem is ez hiányzott igazán, hanem az a nagyon finom és - mint kiderült: törékeny - egyensúly, ami a felvételeken a szép és szomorú (vagy szomorúan dühös) blues és a dubos lüktetés, valamint az olykor meglepően kemény, a Tackhead proto-ipari zenéjét idéző funkos húzás között áll fenn. Az persze érthető, hogy élőben erősebbre veszik a ritmusszekciót (nagyrészt elhagyva a dubot), de most ez ahhoz vezetett, hogy a dob és a basszus gyakorlatilag elszakadt a "maradéktól" (ami egy ember, igaz, a zenekar lelke). Keith LeBlanc az elején egy dobszólóval nyitott, de aztán végig iszonyatosan precíz és kemény húzással szolgált. Tényleg, ez az ember úgy dobol, mint egy gép - miközben van sajátos, rögtön felismerhető stílusa is, nem tudom, hogy lehet ezt egyszerre, de lehet.
A híres basszusgitáros Doug Wimbish nem túl nagy meglepetésre zenei és szórakoztatóipari profiként viselkedett végig. Hozta a lüktetést, de mindig bele is cifrázott; aztán volt egy magánszáma is, hosszas és elég puha soulrock-szólót nyomott, már vártam, mikor lesz a szájjal basszusozás, de ehelyett lejött a közönségbe (szellős kétharmad-ház) - de aztán ott végül megvolt az, aminek elkerülhetetlenül meg kellett lennie. Igazából lehetne ezt cikizni, de valahogy az volt az érzésem, hogy Doug Wimbish nem menőzni akar azzal, ami vagy régen volt menő, vagy soha - hanem hát tényleg egy profi, ezt várják, ezt adja, ráadásul élvezi is és persze hogy jó benne; lehet azon izélni, hogy mennyire nem menő ez, de elég érdektelen szempont.
Hanem hát az, akitől mindez elszakadt: Skip McDonald, aki maga a Little Axe. Mikor legutóbb itt járt, az volt az érzésem, hogy ilyen nagypapát akarok magamnak. Most egy másik fiktív családtag volt inkább: a nagybácsi, aki egy kicsit bolond, mindig van benned félsz is a találkozások előtt, de aztán akárhányszor kiderül, hogy igazából ő egy imádnivaló, zseniális bolond. Végig össze-vissza grimaszolt, tipegett, hatás alatt állt, és nem tartom kizártnak, hogy csakis a zene hatása alatt. Énekelt, pontosan, de szabadon; és úgy gitározott, ahogy valahogy a régi blues-zenészeket képzeli az ember, szarva magasról nemcsak a virtuozitásra, hanem hát kábé mindenre. Hol igen finoman, szinte már alig hallhatóan, hol csak egy-két akkordot - de azt néha meglepően durván eltorzítva; meg ami még ezek között van. Miközben mindennek látszólag semmi köze nem volt a ritmusszekcióhoz, azért mégis nagyon a keretek között volt öntörvényű.
De mégis, ez az egész nem állt össze számomra, vagy legalábbis nem úgy és annyira, ahogy a lemezek alapján vártam. A rettentő profi ritmusszekció erősebb volt (zeneileg, hangerőben egyaránt) annál, hogy teljesen el lehessen tekinteni tőle, és csak az imádnivaló, furcsa bácsit nézni, hallgatni. A hangzás pedig nem volt olyan szép és meleg, ahogy szeretem az albumokon, hanem sajnos sokkal élesebb. Mondhatjuk, hogy B-, de mégis, egyáltalán nem ez számít.
Hanem az, hogy Skip McDonald - aki a számok között pedig egy visszatérő szónoklatot olvasott fel arról, hogy az élet rövid, ezért hamar bocsássunk meg, nevessünk sokat és szeressünk szívből - a ráadásban azt énekeltette a közönséggel, hogy "If I had my way [*3] / I'd tear the system down." (A lemezen ugyanitt "building" van.) És mielőtt lement, lekacsázott, ezt mondta búcsúzóul: "I tell you what: we can do it!" (Vagy you? Mindegy.) Becslésem szerint nagyjából kétezerötszáz koncerten voltam, ahol erről akartak meggyőzni, de nagyon, nagyon régen borzongtam meg ettől ennyire, mint most. Egy pillanatra elhittem, hogy tényleg, meg tudjuk tenni, lerombolhatjuk a rendszert. Ennek a merész kihívásnak első ténye az volt, hogy elmentem ebédelni Nucingen bárónéhoz.
(További fotók megtekinthetők a képekre avagy ide kattintva.)
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.