Millenáris, február 27.
Halkan formabontó. A Bad Plus koncertje Budapesten
B

Linczényi Márk [2009. március 02. 19:03]

A Millenáris Teátrumban először trióként, majd egy énekesnővel megerősítve kvartettként lépett színpadra a leginkább poprock-számok jazzesítése révén ismert amerikai Bad Plus. Kritikusunk szerint ez is olyan koncert volt, amikor a kevesebb volt a több.

Mennyivel lazább a Fogadó, mint a Teátrum! Nem csak a közönség, a szervezés is fiatalosan késik, a koncert kezdésének időpontjában három ember lézengett a teremben (így sikerült is a zenekar saját hangmérnökének pultja mögé ülnöm közvetlenül), és csak egy fél óra múlva kezdtek el szállingózni műanyag poharas sörökkel a kezükben az emberek. Akik folyamatosan beszéltek a koncert alatt, kérem, folyamatosan beszéltek, ami nem is lett volna nagy baj, kérem, ha nem lett volna ilyen halk maga a koncert, kérem! De ne szaladjunk ennyire előre.

Feljött a színpadra a Bad Plus, amely három tök egyszerű srácból áll, akik a jazztől félők minden kételyét eloszlatják másodpercek alatt. Sallangmentesek, természetesek, és nagyon szerethetőek. Persze, a zenéjük is más felfogású, mint a komolyabb jazzistáké. Semmivel sem könnyebb, csak a szólisztikus felfogás helyett az összhangra, az együtt lélegzésre mennek rá, és ez úgy megy nekik, mint a világon senkinek. Itt nem az a lényeg, hogy a zongorista mire képes, amikor egy biztos kezű dobos és egy hű bőgős aláteszi azt, amit ő kér. Itt ezredmásodperc pontossággal együtt váltanak tempót, ritmust, hangulatot, dinamikát, bármit. Emellett meg persze, mondhatnánk, könnyebb már megírt, működő slágerek áthangszerelésével, átértelmezésével megfogni a közönséget, de itt messze nem erről van szó. Csak néhány foszlány, többnyire a melódia marad az eredetiből, a harmóniák és a ritmus felismerhetetlenségig átvariáltak, nevezzük azokat teljesen újnak.

A dobos, David King teljesítménye hihetetlen, utoljára Joey Baronnál éreztem azt, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mire való az a hangszer (ritmus), ő zenél rajta, méghozzá dallamosan. És a tempóváltásai! Szólói alatt (na jó, neki azért volt egy-kettő, de köszönet is érte) egymástól teljesen különböző tempókon játszott, majd a zenekar egy szintén teljesen új tempóban egyszerre belépett... hihetetlen volt! Az pedig külön plusz pont, ha valaki a verő végével köröz a cineken, akárcsak a poharak szélén, sípoló hangot gerjesztve! És minderre kicsit Muppet show-s, kicsit orángutános mozgással segített rá, a végén a meghajlásnál pedig kiderült, hogy szimpatikus, kardigános srác.

Viszont miért volt ilyen halk a zongora, sőt, nem is, minden miért volt ilyen halk? Miért? Mellettem elaludt egy körszakállas pocakos férfi, aki a mögöttem ülő lányok FOLYAMATOS csicsergésére kelt (amikor az felerősödött, mert túl kellett szólnia az akkor szintén felerősödő zenét), persze akkor már lábrázással mutatta, ugyan, ő nem is aludt. Ethan Iverson (zongorista, frontember, nyugodt, kopasz) három-négy számonként konferált, és amikor bemutatta zenésztársait, azok nem gagyi miniszólókkal hívták fel magukra a figyelmet, hanem együtt kis minigrúvokat játszottak, amiért nagyon hálás vagyok. A trió számai közül nekem legjobban talán a Dirty Blonde tetszett, amely Reid Anderson, a bőgős szerzeménye.

Majd elérkeztünk a koncert második feléhez. Az elsőben a trió megmutatta, hogyan lehet trióban egyáltalán nem unalmasan játszani, hogy a másodikban megmutathassák, hogy lehet kvartettben uncsin. Ehhez a gimis különclány Wendy Lewisra volt szükségük. Wendy Lewisra, aki azt csinált a hangjával, amit csak akart. Talán ez volt vele a legnagyobb bajom. Illetve az, amit akart. Ugyanis dél-amerikai felkelőnek öltözve túlságosan is rájátszott a lázadó tinédzser imidzsre, zsebre dugott kézzel flegmázva hol háttal leült a közönségnek, vagy a hangjával hozta ugyanezt. Két számmal később viszont olyan érett, színes, érzelmes hangon énekelt, hogy rá kellett jönnöm, itt minden teljesen tudatos: ha néha alacsony, vagy ha néha nem tökéletesen találja a mikrofont; minden. Tud dühöset, félőset, gazdagot, lázadót, punkot, bármit, de leginkább az utolsó kettőt hozta katonai kabátjában a színpadra, ami talán inkább elvett a Bad Plusból, mintsem hozzáadott volna.

Slágerükkel, a Nirvana Lithiumával jött fel Wendy a színpadra, majd sajnos egyre laposabb produkciók következtek, és arra is rá kellett jönnöm, hogy a Bee Gees How Deep Is Your Love-ja (amely - bármennyire is az egyik kedvenc zenekarom száma - az ízléstelenség határait súrolja) bármilyen feldolgozásban az ízléstelenség határait súrolja. Kicsit visszafogottan bár, de többször is visszatapsoltuk őket. Wendy szerint fantasztikusak voltunk, és ekkor Anderson bőgős úgy gondolta, ő is énekel egy számot. És jól gondolta. Majd Wendyvel hoztak duettet, sőt, a koncert legvégén minden erősítés nélkül acapella énekeltek, hogy azután az egész zenekar együtt üsse le a végét. Kis klubokban ez nagyon hatásos, én most hallottam ilyet először, és imádom.

A trió őszinteségét és emberiességét sajnos az énekesnő őszintétlensége és emberietlensége kicsit lerombolta, így nem jöhettem úgy el, hogy életem végéig emlékezni fogok a Bad Plus koncertjére. De nélküle úgy jöttem volna el.

Korábbi cikkeink	Nem tisztelgünk - Ethan Bad Plus a Quartnak Rügyek helyett iparos grindcore. Újdonságértesítő
Kapcsolodó linkek	The Bad Plus hivatalos