Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Carl Craig, a detroiti techno egyik legismertebb és legtekintélyesebb alakja péntek éjjel több mint négy órás dj-szettet játszott az A38-on, a fellépés előtt pedig interjút adott a Quartnak. A kis túlzással élő legendának is nevezhető művész beszámolt a legújabb projektjéről, ami mellett megkerülhetetlen témaként a techno aktuális helyzete is szóba került, valamint a lokális kultúra témaköre és egyebek.
A legújabb projekted Versus névre hallgat. Mi ez pontosan és kik vannak benne?
A Versus lényegében egy kollaboráció Francesco Tristanóval. Ő egy klasszikus zenét tanult luxemburgi születésű zongorista, akire nagyon nagy hatással van a modern elektronikus zene. Magával az ötlettel a menedzserem egyik régi barátja rukkolt elő: ő Párizsban él a feleségével, aki, azt hiszem, szintén zongorista. Neki van némi múltja a klasszikus zenében, és úgy gondolta, hogy érdekes lenne, ha zenét írnánk közösen Francescóval, amit aztán egy szimfonikus zenekarral adnánk elő. Igazából ez jó pár évvel ezelőtt történt már. Rengeteg idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán lehetővé váljon ez az egész, de most már kész vagyunk szinte mindennel.
Tehát akkor valójában mióta is ismeritek egymást Francescóval? A világ először őt a Les Violons Ivres-n hallotta, és az még három éve se volt.
Már jóval előtte találkoztunk, de csak akkor vált szorosabbá köztünk a kapcsolat, amikor megkért, hogy remixeljem a Melodyt. Ez mondjuk már 2007-ben volt. Nagyon tehetségesnek tartom, az új zenéinket többnyire ő szerezte.
Úgy tudom, hogy Moritz von Oswald is érintett a Versusban.
Ő azután került a képbe, hogy közösen elkészítettük a ReComposedot a Deutsche Grammophonnak. Minden tökéletes volt: megcsináltuk a fellépést Berlinben, és az ezzel szerzett tapasztalatainkat bele tudtuk építeni a Versusba.
Mennyire hasonlított, illetve volt eltérő a munkamódszeretek a ReComposedon?
Nem voltak nagy különbségek. A ReComposed keretében olyan műveket kellett újraértelmeznünk, amiket klasszikus zenészek szereztek régen. Annyi volt a feladatunk, hogy kiválasszuk azokat a részeket, amik tetszenek nekünk, és átemeljük őket mai kontextusba. Lényegében hangmintákat vettünk át az eredeti darabokból, megváltoztattuk őket, majd hozzátettük azokat a dolgokat, amiket elképzeltünk. Ez egy sorozat harmadik része volt, és az elődeink után próbáltunk másképp hozzáállni az egészhez – nem szerettük volna ugyanazt a munkát elvégezni, amit már előttünk megcsináltak. Mi újrakomponálni akartuk a zenéket, mintsem remixelni.
Már nem játszol bakelitről zenét. Milyen programot használsz most, és hogyan jutottál el ehhez az évek során?
A kezdetekben nagyon nehéz volt dj-szetteket játszanom, mert mindig arra törekedtem a lemezjátszók mögött, amit a stúdióban csinálok. Tehát például, ha húsz évvel ezelőtt le akartam játszani a saját zenéimet egy buliban, akkor magammal kellett hurcolnom egy hatalmas Fostex 20 reel-to-reel tape decket, amit Derrick May tanított meg használni. Valójában, neki még ma is van egy működő Fostex 20-je, és néha még mindig magával viszi a fellépéseire. Visszatérve azonban: ez már akkor is egy idejét múlt módszer volt, de nem nagyon volt más választásunk, mert nem létezett akkor még DAT tape, a kazetták hangminősége meg nem volt elég jó. Ron Hardy, Larry Levan és Francois Kevorkian is így zenélt még a nyolcvanas évek végén, pedig ők már tíz évvel korábban megtanulták ezt a technikát. Én utoljára 1993-ben használtam tape decket élőben, a Sound On Soundot játszottam így le egy buliban, amit a 69 név alatt írtam. Nem sokkal ezután szerencsére a technológia fejlődésnek indult: ma már nem zenélek bakelitről, hanem a Traktor nevű programot használom cd-kel. Könnyebb így mixelni, másrészről sokkal egyszerűbb meghallgatni az új zenéket, amiket kapok. Egyedül azt sajnálom, hogy míg a bakelit idejében minden héten találtam legalább két jó zenét, addig most sokszor két hónapnak kell eltelnie, mire kiguberálok két jó számot abból a halom cd-ből és mp3-gyűjteményből, ami eljut hozzám.
A legendás DJ Kicks mixed most már tizenhárom éves. Mit gondolsz, valóban visszatérőben van az az attitűd, amit a techno képviselt a kilencvenes évek közepén?
Nem hiszem. Csak kutatni mehetsz vissza a múltba, feleleveníteni nem. Hiába tekintenek most sokan vissza a régi időkre, és írnak klasszikusnak hangzó zenét, az egésznek örökre csak történelemóra hangulata lesz. Például, visszamehetünk a történelemben akár a francia forradalomig is, de ettől az még nem fog megtörténni újra. A múltat csak arra lenne szabad használni, hogy építsük a jövőt: utánozhatod azt, ami régen volt, de a végén úgyis csak valami olyat hozol létre, amit képtelenség lett volna akkor megcsinálni.
Annak örülsz, hogy a stílus megint egyre inkább lokális jellegűvé válik?
Ez mindenképp jót tesz neki. Úgy gondolom, hogy ha valami globális, az rengeteg embert nem tud megszólítani a kulturális különbségek miatt, viszont, ha ugyanaz a dolog lokálissá válik, akkor közelibb és könnyebben megszerethető lesz. Szükséges ilyen szempontból, hogy a zenét lokalizálják, mert e nélkül a zene nem élné túl az embereket, pláne most, hogy a generációk sokkal gyorsabban váltják egymást, és megnőtt a média hatalma. Sokszor úgy érzem, hogy a lokalizálás egyfajta védekezési reakció az ellen, hogy a média különféle címkéket ragasszon egy-egy zenére. Ezzel szerintem ugyanis nem segít rajta, ettől még nem fog fejlődni semmi. Attól fejlődik valami, hogy az emberek továbbgondolják a dolgokat, és átlépnek a képzeletbeli határokon.
S ez a folyamat mennyire figyelhető meg most Detroitban?
Van most egy új srác, Kyle Hall a neve. Mindössze tizenhat éves, de már most olyan elképzelési vannak a technóban, amik egyszerűen lenyűgözőek. Néha lejött a stúdiómba, és mutatott pár olyan dolgot, amik eddig számomra elképzelhetetlenek voltak. Ő most hatalmas inspirációt jelent a többi fiatalnak srácnak Detroitban, és jó látni, hogy újra történik valami olyan, ami lassan harminc éve volt. Úgy értem, hogy most megint tizenévesek írják a legjobb zenéket.
Ha már az inspirációról beszélünk, te mennyire érzed a hatásodat mások zenéin?
Néha igen, de igazából engem annyi minden inspirált régen, annyi hatás ért, hogy nem az én javamra írható, ha valaki azt mondja, hogy én inspiráltam őt. Máskülönben csak az egómat fényezném. Nem számít az, hogy sok barátom, például Luciano, Ricardo Villalobos, vagy Richie Hawtin nyíltan megmondja nekem, hogy hatással voltam rájuk; az számít, hogy jó zenéket írnak. Emlékszem, hogy egy időben Eminem állandóan Jeff Mills szettekre ment, amikor Detroitban koncertezett épp, mert nagyon tetszett neki a zenéje, Jeff viszont sose kérkedett ezzel, sőt, ő soha nem vágott fel semmire, pedig ő aztán mindenkire óriási hatással volt. Az a fontos, hogy csináld, amit szeretnél, amit érzel; ezt aztán az emberek értékelik azért, ami, és talán hatással lesz az ő zenéjükre is.
Detroitiként hogyan definiálnád a minimaltechnót? Szerinted a berlini közösségre mennyire hatott például Robert Hood zenéje?
Ez egy nehéz kérdés, talán magát Robot kellene megkérdezni, vagy valakit Berlinből. Persze a minimaltechno megszületése valóban köthető Robhoz, de Berlinre ő már szerintem csak másodsorban hatott a Basic Channel után. Rob Juan Atkins, Kevin Saunderson és Derrick May zenéin nőtt fel, majd az Underground Resistance-be fektette az ideje nagy részét, és szerintem neki a minimaltechnóról alkotott nézete alapjaiban más, mint amit ma értünk eme stílus alatt.
Ha már a Basic Channelnél tartunk: másfél éve készítettünk egy interjút Moritz von Oswalddal és Paul St. Hilaire-vel, amiben elhangzott, hogy csak az elektronikus zene képes a fejlődésre. Egyetértesz ezzel?
Semmiképp. Minden zene fejlődőképes, és ennek a lehetősége csak azon múlik, hogy hogyan tekintesz a folyamatra. Abban igaza van Moritz-nak, hogy mondjuk a rock és a klasszikus zene is az elektronikának köszönhetően tudott fejlődni, de ha előveszem például a jazzt és Miles Davist, akkor már koránt sem ez a helyzet. Ő gyakorlatilag az egész élete során újabb és újabb szintre emelte a zenéjét csupán azzal, hogy állandóan változtatta a koncepciót, legyen szó akár a Kind Of Blue és a Sketches Of Spain albumokról, vagy hogy a klasszikus zenétől kezdve a funk/rnb-n át egészen a hiphopig kipróbálta az elképzeléseit mindenben. Vagyis szerintem minden zenében megvan a lehetőség, hogy előremutatóbb legyen, de szükséges hozzá a megfelelő ember is, aki képes meglátni és kihasználni ezt a lehetőséget benne.
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.