Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
A Prodigy egyszer már hülyét csinált magából ebben az évtizedben, azonban úgy tűnik, hogy rajongói még mindig annyira elvannak a banda első három lemezével, hogy különösebben nagy port nem kavart az öt évvel ezelőtti visszatérésnek beállított önalázás. Nem biztos viszont, hogy ennek fényében szükség van újabb albumra, ami lényegében csak arra a kérdésre adhat érdemi választ, hogy az alapító tagok tudnak-e még olyan zenéket írni, mint tizenöt évvel ezelőtt – mert megújulást már rég nem várhatunk tőlük.
Valószínűleg sok ex-producer utálja Angliában a Prodigyt amiatt, hogy túlélt egy egész zenei mozgalmat. A csapat karrierje 1991-ben indult, pont, amikor a hardcore kezdett kibontakozni a földalatti világban, a populáris síkon pedig megvalósult a KLF "stadion house" álma: live actek és DJ szettek hoztak össze olykor akár huszonötezer főt hajnalig tartó bulikra, és először kerültek fel elektronikus zenék a nemzeti slágerlista élére. Új bandák tucatjai jelentek meg az ország rave őrületében, azonban hiába írt felejthetetlen dalokat a Bizarre Inc., a Shades Of Rhythm és az Altern 8 is, furcsa módon egyedül a Prodigy lett világszerte sikeres, és nem morzsolódott le pár évvel később az elektronikus zene második műfaji forradalmában. Már az első kislemezük, a Charlie országos sláger volt, minek köszönhetően a Mixmag akkori kritikusa rosszindulatúan meg is vádolta őket, hogy tönkreteszik a rave szcénát azzal, hogy a zenéjükkel a szubkultúrát nem ismerő tiniket célozzák meg. Különösebben viszont nem zavartatta ez Liam Howlettet, a banda alapítóját, aki az 1992-es debütáló lemez után gyorsan írt még kettőt, hogy 1997-ben kényelmesen hátradőlhessen a koncerteken a laptopja mögött, és premier plánból élvezze, ahogyan két mc barátja, Keith Flint és Maxim bohóckodnak a valóban javarészt fiatalokból álló közönség előtt.
A 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned című visszatérő album után viszont kevesen gondolták volna, hogy a Prodigynek öt évre lesz szüksége a következő lemez megírásához. Liam Howletteknek annyi idő kellett az Invaders Must Die-hoz, amennyi alatt mindhárom kultikus Prodigy-albumot össze tudta rakni a kilencvenes években. S ezzel a taktikával csak saját magával szúrt ki nagyon, mert – szépítgethetjük a múltat bármennyire – az Always Outnumbered, Never Outgunned oly csúfosan megbukott a rajongók körében (az hagyján, de ráadásul rossz is), hogy az új lemez teljesen érdektelenné vált, ahelyett, hogy nőttek volna a felé támasztott elvárások.
Képes mindez után meglepetést okozni a Prodigy? Nem. Noha az Invaders Must Die a címével ugyan még sugallja azt a vadságot, amivel a Music For The Jilted Generation és a Fat Of The Land lemezek a populáris elektronikus tánczene örökzöldjeivé váltak, az első hallgatás után máris kiderül, hogy a tagok inkább csak ökörködnek keménykedés helyett: a gyűjtemény legagresszívebb száma a Piranha, de aligha vehető komolyan az ellustálkodott, primitív dalszövegével. Ettől eltekintve pedig sokszor egy fáradt, túlságosan is görcsölő produkcióról tanúskodik a lemez (a Thundert bárki is képes komolyan venni?), ami csak akkor éri el a kívánt hatását, amikor épp nem vicsorítani akarnak a táncosok a breakbeat korszak vészjóslóbb hangmintáira, hanem szimplán felidézni az illegális gyártelepi partik hangulatát. Ebben ugyanis még szerencsére jó a Prodigy: a Take Me To The Hospital szándékos oldschoolsága és az 1994-es No Good óta nem hallott chipmunk-effekt garantáltan felelevenít pár kellemes emléket a partikultúra hőskorából, de figyelemfelkeltő a Warriors Dance lelassított jungle ritmusképlete is, arról nem beszélve, hogy meglepő módon egy Jeff Mills-acapellát használ.
Tehát, minél inkább retró akar lenni a Prodigy, annál jobban szól a lemez – kár, hogy Howlett mégis sokszor úgy gondolja, hogy tud ő korszerű témákat is írni, ami vélhetően abból fakad, hogy még mindig csak harminchét éves, és ebben a korban azért eléggé ciki a tizenöt évvel ezelőtti sikerekből élni. Emiatt viszont teljesen lényegtelenné válik, hogy James Rushent, a divatos electro/rock katyvaszban utazó Does It Offend You Yeah? frontembere két számnak is a producere volt, vagy hogy Dave Grohl dobol a Run With The Wolves és Stand Up című számokban, mégha az utóbbinak van egyfajta "öregfiús" hangulata, amit minden kultbanda bejátszhat egyszer a pályafutása során.
Van tehát két jó szám, ami Howlettéket ismét a betondzsungel predátorainak ábrázolja, nem kiöregedett, hakniéhes trottyosoknak - ilyenekből kellett volna írni egy teljes lemezt, mondjuk 2004-ben az Always Outnumbered... helyett. Vagy akár most, akkor nem érdekelne senkit, hogy 2009-ben még öt évvel megkésettebbnek szólnak.
| Kapcsolodó linkek |
|---|
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.