Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Akik nem halnak bele, azok megöregszünk mind a végén.
Történelmi tabló jelleggel elmesélem, hogy amikor én U2-rajongó lettem, az olyan régen volt, hogy még bőven benn voltak az országban a ruszkik (nem Írországban, hanem itt minálunk, nyilván). Tizenéveim vége felé jártam, a zenekar úgynevezett fehérzászlós korszakának vége felé járt, legfrissebb kiadványuk a Wide Awake In America volt, Bono pedig Bundesliga-frizurát hordott. Talán egész életemben egy olyan lemezem volt, ami Jugoton-nyomás és mégis járt neki por- és kopásmentesítő műanyagtok (a fiatalabbak kedvéért rögzítem: vinyl alapanyagú mikrobarázdás hanglemezt szíveskedjenek maguk elé képzelni), ez pediglen a U2 1984-es albuma, az Unforgettable Fire. (Most előkotortam a polcról; hát nincs már rajta a védnejlon.)
Az volt a U2 negyedik nagylemeze, egyben az első olyan, aminek Brian Eno és Daniel Lanois voltak a producerei. A mára megszilárdult nemzetközi kritikai kánon kicsit összevissza, formátlan műként tartja számon, olyanként azonban, amely kihagyhatatlan lépcsőfok volt a három évvel későbbi Joshua Tree és az általa megszerzett globális szuperhatalmi státusz felé. (Ma már ilyen nincs is: hogy egy zenekar hat albumon át gyakorlatilag töretlen ívben fejlődik. Manapság mindenki rögtön tudja mindazt, amit valaha tudni fog, aztán az vagy elég valamire, vagy nem. Én az internetet és a kábeltévét hibáztatom.) A U2 azóta is rutinszerűen fordul az öntörvényű zseni nem-zenész Enóhoz és a még Dylannel is ujjat húzó, vagyis ugyancsak öntörvényű Lanoishoz, tulajdonképpen bármi baja van magával. Ha azt mondják, hogy most ez egy olyan kísérletező és loopos/elektromos album lesz, amilyet még nem hallott a világ, akkor azért, ha meg azt mondják, hogy na most megmutatják, ki itt a világbíró rockzenekar, akkor meg azért.
A marokkói Fezben, valamint Dublinban, Londonban és New Yorkban felvett No Line Of The Horizon készítése során mind a kettőt mondták. Harmadik producernek behozták Steve Lillywhite-ot, aki sok minden egyéb mellett a U2 első három albumán dolgozott anno. A legegyszerűbb lenne ezek után azt mondani, hogy a No Line On The Horizont nyilván túl sok felé húzta ez a sok ember (a hét darab keverőhangmérnökről akkor még szó sem volt), de ugyanez a hármas dolgozott az Achtung Babyn, sőt, tulajdonképpen még a Joshua Tree-n is, szóval a bábák mennyiségéből semmi nem következik. Viszont az is biztos, hogy ebbe az albumba igencsak nehéz belefeledkezni: nem vezeti, nem viszi magával a hallgatót, a dalok nem adják kézről kézre. Inkább mindegyik felépíti a maga világát, aztán a következő lehet valami egész más, illetőleg mondjuk pont ugyanolyan hangulatú. Ami vezérfonal van, az meg inkább ne lenne.
Na, lássuk sorban a számokat, úgyis mindig le vagyunk szúrva, hogy nem mondjuk meg, van-e húzós riff meg lírai középrész. Kétakkordos, döngölő basszussal és kavargó, torzított gitárral indul az album (No Line On The Horizon), lehetne akár Ladytron egy erőszakosabb napon, persze csak addig, amíg meg nem szólal Bono. Illetve nem megszólal, hanem elkezd kiabálni. A második szám (Magnificent) kifejezetten izgalmasan kezdődik, száraz, karcos gitárral és már-már szintipopos elektronikus lüktetéssel. Hogy aztán ezt egyszerűen letolja a zenekar védjegye, Edge csilingelős-delayezett gitárja. Annyira U2-s, hogy U2-sabb már nem is lehetne. (Bono kiabál, még szép.) A visszafogott tempójú, finom keverési trükkökkel megoldott, szomorú basszusmenetre épülő Moment Of Surrender az első öt hallgatás alapján az album egyik legerősebb dala, csak a szövegre nem szabad figyelni. A híres amerikai újság kritikusa írta Bruce Springsteen egyik új számáról, hogy hát amikor a bevásárlóközpontról énekel, nem úgy hallik, mintha az elmúlt húsz évben járt volna ilyenben. Na ez a baj itt is: épp Bono nem igazán hitelesen dalol arról, hogy észrevétlen senkiként junkul az utcán.
A negyedik szám (Unknown Caller) a mobiltelefonozásról szól, költőileg. A zenéje atmoszférikus, szólnak a tamok meg a gitár; a refrén fájdalmasan fapados. Az I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy című számban olyasmik hangzanak el, hogy "közel állsz az igazsághoz, mégsem látod meg", illetve "minden nemzedék kap egy esélyt, hogy megváltoztassa a világot", ami lehet hogy viccnek van szánva, de az erőltetett cserkészrock-kíséret nem erről tanúskodik. Amikor elhallgat Bono is meg Edge is, itt is felbukkannak mindenféle fura hangok, de éppen csak pár másodpercre, aztán megy tovább a csilingelés meg a kiabálás. A nyilván már mindenki által ismert slágerszám, a Get On Your Boots gyorsabb tempót hoz, meg egy húzós riffet, hoppá. A verze bennem mondjuk továbbra is Billy Joel rossz emlékű We Didn't Start The Fire-ját idézi fel, de lehet, hogy ez a saját hibám. Az viszont biztos, hogy mai ember fülével hallgatva (és, ugye, milyen más füllel is tudnánk hallgatni?!) ez a minden bizonnyal lendületesnek, radikálisnak és meglepőnek szánt kompozíció semmilyen hangzásbeli érdekességet nem vonultat fel. A Stand Up Comedy ugyancsak egy jó nagy riffre, énekbeszédes verzére és nagyívű refrénre alapul. A riff megválasztása úgy sikerült, hogy pontosan annyi áttétellel utaljon Jimi Hendrixre, ami miatt a dal akár Lenny Kravitzé is lehetne.
Ezzel, a negyediktől a nyolcadik számig tartó szakasszal, túlvagyunk az album kellemetlen részén. A fojtott looppal induló, majd begyorsuló Fez az a dal, aminél elkezdhetjük sajnálni a kihagyott lehetőséget. Ez nagyon is felismerhetően U2, de itt egyensúlyba kerülnek a zenekar hagyományos eszközei - a gitár, a basszus, a dob - és Enoék vackai. Van itt egy elemelt, bizonytalan hangulat, és éppen ettől lesz a dolog emlékezetes. A White As Snow népdalfeldolgozás, az énekdallam ennek megfelelően szép és egyszerű, a kísérő gitár bánatos és egyszerű, a lírai középrészben megszólaló szintetizátor pedig szárnyaló és egyszerű. És már a második szám sorban, amiben Bono nem kiabál.
Lehetett volna úgy is, hogy az eleje oké, a közepe szar, a vége meg megint oké, de az élet nem ilyen. A Breathe újra hoz egy közepes riffet, Bono megint kiereszti a hangját, és megint nem segítenek az elő-előkerülő színezékek. Gondolom azért van ez itt, hogy legyen valami nagyszabású a végén, de ez nem az, ez teljesen átélhetetlen. És már annyi ilyen volt. A záró Cedars Of Lebanon aztán megint a jobbak közül való, visszafogott, finom a zene, lehet menni vele. És a refrén végre nem ugyanarra a kiabálós kaptafára megy, mint vagy hat másik számé a lemezen; helyette falzettes, elhaló kórus szól.
És ennyi. A fent hosszan leírt jelenségek summázata három dolog Egy az, hogy 50 felé nem feltétlenül kéne már erőltetni a riffelést-rockolást. Nem mindenkinek áll jól, pláne annak nem, aki eleve nem volt benne erős. (Egy és fél, hogy persze aki rocker túléli, az mind meg fogja próbálni, hiába; így öregszünk.) Kettő az, hogy túl sokfelé figyelt a kreatív csapat, amelyik ezt a lemezt megcsinálta. Hiába hangzik el, hogy "a legédesebb dallam az, amit még nem hallottunk", nagyon is sok a már jól ismert megoldás. Nem igazán engedték el magukat az elektromos-digitális dolgok felé, mindig felülkerekednek a gitárok és a popzenében megszokott struktúrák. (Ez mondjuk nem először esik meg a U2-val.) Pedig lehet, hogy jobb dolog sült volna ki, ha hagyják magukat.
A harmadik meg az, hogy Bono nagyon-nagyon modorosan kiabál. Nyilván ez a másik és legfontosabb védjegye a zenekarnak és visszaadná a kiadó a mesterszalagot, ha nem kiabálna ilyen modorosan, de ez akkor is rém irritáló. Nem szép, amit csinál, nem is tökös, nincsen semmi vonzó benne. Ettől kezdve az album értékelése minden finom részlet ellenére leginkább azon múlik, hogy egy-egy hallgató mennyire tolerálja Bono megjátszós rikoltozásait. Csak ugye tényleg a U2 a világ legnagyobb általános rockzenekara (ha nem tekintjük egy pillanatra a Rolling Stonest), Bono meg mindig is így énekelt, nem tűnik már fel senkinek, megszoktuk, mint a gyorséttermi kaja ízét.
Ha már előkotortam az Unforgettable Fire-t, bele is hallgattam, hogy vajon hogy nem vettem észre én ezt tizenéves koromban. Hát persze úgy, hogy Bono nem is így énekelt mindig. Ott még van benne bizonytalanság, közelség, emberség. Ma meg szinte minden hangján az a hatalmas nagy arca hallatszik, amit ott mereszt a cd borítóján.
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.