Ingyenzene: polkával a mennybe

Rónai András [2009. február 25. 19:50]

Megtalálta a Cosmopolitan az év Félelmet Nem Érző Rocksztárlányát, Miekát, ingyen fel is tette az internetre. Stairway To Heaven-feldolgozások vicces stílusokban, izgalmas instrumentális soul-funk-hiphop, szülinapos technokiadó, rapperek még utoljára Bush ellen. A szófa titkos élete, hangok a portugál panteonban, Touch And Go.

Az Antipop.net mérges címen található meg az Exponential Records honlapja, de ez ne riasszon el senkit legutóbbi, teljes egészében ingyen letölthető kiadványuktól. Diego Bernal: For Corners című lemeze instrumentális hiphop sok funk- és soul-mintával; dögös, szórakoztató és szellemes, tele húzással és rendkívül ügyes megoldásokkal, mi több, olykor kifejezetten trükkökkel. Egy J. Dilla előtti tisztelgéssel kezdődik, 41 percben összesen 19 szám, és egy pillanatig sem unalmas, melegen ajánlom. Az Exponential egy másik ingyenes kiadványát itt lehet meghallgatni és innen lehet letölteni. Rae Davis: Positive Thinking! című lemeze szintén instrumentális hiphop, de ebben a trükkös és olykor meglehetősen kemény ütemek lágy, álmodozó jazz-trombitálással és Rhodes-zongorázással kerülnek össze, ami izgalmas ellenpontozásra ad lehetőséget.

Még soha hivatkoztunk itt a Quarton a Cosmopolitan magazinra, de most eljött az ideje: ugyanis a Modern Nő Bibliája nekilátott, hogy megkeresse, ki lesz a Fun Fearless Female Rockstar Of The Year, és meg is találták Mieka Pauley személyében. Amiért pedig ez ide kerül az Ingyenzene rovatba: a 27 éves lány Elijah Drop Your Gun című lemezét ingyen letölthetővé tették az Amazonon. (Akinek nincs accountja és nem is akar csinálni, az meghallgathatja az egészet a hivatalos honlapon.) Úgy tűnik, hogy a hangzatos angol elnevezés magyarra fordítva azt jelenti, hogy "kicsit poprockos, kicsit művészi dalszerző-énekesnő, aki akár a kilencvenes években is felbukkanhatott volna", de ezen belül kellemes és olykor határozottan jó is, bár azért Mieka nem egy Tori Amos, ez hamar nyilvánvalóvá lesz.

Sokakat elszomorított az, ami a Touch And Go kiadóval történt, pláne, hogy az első hírek arról szóltak, hogy gyakorlatilag meg is szűnik a nagy múltú cég. (A terjesztői ág megszűnésének jelentőségéről itt lehet bőven olvasni.) Ha nem is sokan, de azért néhányan bánatukban kisebb-nagyobb összeállításokat tettek fel, hogy legyen egy kis öröm az ürömben. Az Earfarm itt összegyűjtötte mind a harmincegy, a kiadó honlapjáról hivatalosan letölthető számot, túlnyomó része nagyon jó, és bőven vannak felfedezni való dolgok is. Meglepetésemre az derült ki a két és egynegyed óra végighallgatásából, hogy mégiscsak van valami, ami a korai noiserockos klasszikusokat összeköti a posztrockos előadókkal és az olyan, általában azért inkább a korai irányvonaltól eltérőnek érzékelt felfedezettekkel, mint a !!!, a TV On The Radio és a Cocorosie, meg akár a legutóbb kiadott Mi Amival (erről itt írtunk kritikát - ebben a kontextusban a kiválasztott egy szám egyébként jobb, mint a teljes lemez egyben). Nehéz persze megmondani, mi ez, talán a gitárhangzás, talán valami nehezen megfogható "attitűd". Az is meglepő, hogy egy másik válogatás itt mennyire más, mondjuk indie-sebb oldalát mutatja a kiadónak. Ez nem is olyan érdekes, bár persze a Shellac mindig napsütést hoz az ember életébe (mp3), a Konono No. 1 afrikai ütősegyüttessel közös The Ex-szám (mp3) meg kifejezetten zseniális. Végül a Pitchfork.tv meg egy hétre megtekinthetővé tett két számnyi régi Jesus Lizard-koncertfelvételt a Touch And Go nagy napjaira emlékeztetendő, bár el tudom képzelni, hogy ha valaki nem ismeri ezeket a számokat lemezről, akkor nem biztos, hogy kiderül ebből, hogy a világtörténelem legjobb rockegyütteséről van szó.

Szintén az (általam most felfedezett, elég jónak tűnő) Earfarm hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen jó is a kicsit hülye nevű The Secret Life Of Sofia együttes (amit én rendszeresen A Szófa Titkos Életének olvasok, az jobb is lenne). Egy háromszámos, rövid ep-t tettek most email-címért cserébe ingyen letölthetővé, és ha az kicsit túlzásnak tűnik, hogy ők a legjobb brooklyni együttes, az nagyjából stimmel, hogy a Bon Iver-féle folkos-dalszerzős szomorkodás nagyon szépen simul itt össze a Grizzly Bear nevével fémjelezhető összetettebb megoldásokkal dolgozó iránnyal. A legjobb benne az, hogy a hangszerelés és a számok felépítése ugyan eltér a megszokottól, a megszólalás és a dallamok olyan puhák-szépek, hogy ezt csak sokadik alkalommal lehet észrevenni - meghálálja tehát a többszöri, odafigyelős hallgatást. Sajnos igazán jó videójuk nincs, de azért ez sem rossz.

Általában idegbajt kapok a vicces feldolgozásoktól, de a No Touch Monkey! blog Shitload Of Stairway című összeállítása kivétel, igen, a Stairway To Heavenből. Van itt dixieland, szving, blues, folk, spanyolos gitározás, bendzsós country (engem kifejezetten meglepett, hogy mennyire jó Dolly Parton verziója), meghallgathatjuk, hogyan játszotta volna megszületése előtt majd' egy évtizeddel a számot a Beatles. És van egy rettenetesen vicces polka valami hülye szintiputtyogással; az énekes arra is felhívja a figyelmet, hogy a világtörténelem egyik leghíresebb dalának szövegében milyen hülyeségek vannak. ("Theres a sign on the wall / But she wants to be sure / 'cause you know sometimes words have two meanings.")

A világsajtó és a zenei világ mostanában Obamával van elfoglalva, de ez nem akadályozta meg a 33 Jones blogot abban, hogy a President's Day alkalmából egy kis összeállítást tegyen meghallgathatóvá és letölthetővé nyolc év legjobb Bush-fikázó hiphop-számaiból, mert mint írja, azért sok "eredménye" itt (ott) maradt az elnök távozása után is. Akárhogy is, a válogatás igen erős; a szövegekben ugyan a szokásos (Irak és Katrina és összeesküvés, hülye politikusok és rendőrök); az egyébként hivatalosan meg nem jelent számok maguk viszont tényleg jók, főleg Mos Def és Cage. Úgyhogy most az egyszer utoljára még hallgassunk Fuck Bush! zenéket, de aztán többet inkább mégse, köszönjük.

Egy újabb techno-dokumentumfilm a neten, ezúttal egy viszonylag friss eseményről: tavaly ünnepelte tizedik születésnapját a meghatározó minimal-kiadó, a M-nus (ajánlottam is itt egy jubileumi mixet), és ennek örömére különleges partit tartottak Amszterdamban, Richie Hawtin és más zenészek együtt, meg hang és látvány és minen. Itt készült az Underground tv felvétele, ahol kapunk ugyan némi ízelítőt a zenéből is, de főleg az előadók mesélnek mindenféléről, egészen technikai részletektől kezdve a kiadó történetén és elvein át és az internettel ápolt viszonyukig; Richie Hawtin még praktikus tanácsokat is ad, hogy mire vigyázzunk, ha demót küldünk a M-nusnak. Az oldalon ez a kilencedik "epizód", a korábbiak is elektronikus zenékkel foglalkoztak.

A múlt hét végén Budapesten vendégeskedő Touch kiadónak van egy "rádiója", ahová rendszeresen tesznek fel többé vagy kevésbé zenei típusú felvételeket. A legutóbbi különösen érdekes (jó minőségben innen lehet letölteni): a Book Of Hours három portugál zenész koncertjének felvétele, amit Lisszabonban a barokk Nemzeti Panteon kupolájában vettek fel, a negyven méter magasban körbefutó folyosón. Két zenész (João Silva, Carlos Santos) harangocskákkal, üvegekkel és egy kristálytállal adott ki hangokat, amiket Paolo Raposo hat hangszóróval szórt szét a dómban. Az eredmény egy huszonhárom perces szépen felépített kompozíció, amire kivételesen tényleg igaz, hogy megragadja egy különleges tér akusztikai adottságait: szép, dús és gazdag csilingelésekből és zúgásokból lesznek az önmagukban vékony hangokból. Valamikor középtájt valaki ismételten köhög, az is jól demonstrálja mindezt, és meglepő módon nem is lóg ki a zenéből sem.

Korábbi cikkeink	Ingyenzene másnap reggelre
Későbbi cikkeink	A cigiző dj-k tették híressé a Stairway To Heavent Ingyenzene: bábeli rap, török szinti, családi kincsek