Twitteren lázadnak a zenészek az idióta besorolások ellen
Kikelt Twitterén napjaink egyik...Tovább
Két dj, akik már akkor, a hőskorban ott voltak, és azóta is ott vannak, ami abból lett. Cadik a hiphop-kultúrában áll mély gyökével, onnan készít egy hazánkban szokatlan, nemzetközi vendégekkel zsúfolt, érzelmes-minimalista lemezt. A Carbonfools a népszerű Titusz együttese, most elektronikus rockot játszanak. Bónuszként egy nagyon furcsa mindenen-túli elektronikus lemez a Venetian Snares-közeli Last Steptől.
Veszélyes dolog olyasmiből kiindulni, amit maga a szerző mondott, sokféle okból; nem is szoktam, Cadik lemezével azonban most kivételt tennék. "Nagyon sokat jelent számomra a hiphop, illetve a hozzá kapcsolódó kultúra. Ezzel a lemezzel szerettem volna visszaadni ennek a kultúrának azt, amit tőle kaptam" - mondta ő, és alapesetben az ilyesmik engem nem hatnak meg, szívtelen dög vagyok (lásd majd lejjebb), de hát az az igazság, hogy a Basic című lemezzel kapcsolatban az egyik legjobb dolog pont az, amit itt a szerző megfogalmaz. Mert hiába szerepel egy halom rapper, a lemez szerzője és főszereplője mégis egyértelműen Cadik, és az a kultúra, amiben ő áll mély gyökével - és közben égbe nyúl magas fejével. De hát ahogy a költő pontosan látta utóbbi feltétele az előbbi, legalábbis itt, az ilyesfajta zenében. Ezért lényegtelen vagy érdektelen az a vita, hogy most Cadik feltalált-e valamit vagy sem, divatos-e amit játszik vagy sem, ő hozta-e el magyar földre vagy sem. Az emlegetett kultúra nyilvánvalóan a nemzetközi hiphop-világ, amit nem is az jelöl elsősorban, hogy sok vendég szólal meg Amerika különféle tájairól - bár ők is emlegetik Budapestet, meg a magyarok is -, hanem az, hogy nincs semmilyen pöffeszkedés a zenében arra vonatkozólag, hogy azért tényleg finoman szólva nem jellemző, hogy sok ilyen lemez született volna nálunk.
Mármint milyen? Olyan, ami néhány egyszerű ellentétből épít fel egyszerre kiismerhető és sokadszorra is izgalmas zenét. Az egyik ellentét az egyszerűség és a látszólagos trükközés között van. Az ütemek minimalisták, de finom elcsúszásaikkal mégis úgy hatnak, mintha valami kiismerhetetlen ravaszság működne bennük. Ugyanez igaz az analóg gépeken kikevert "saját" hangokra, és még inkább a hangmintákra. A leginkább jazzes eredetű rövid részletek gyakran úgy vannak elvágva és összerakva, hogy miközben az egész szám nagyon egyértelmű, többé-kevésbé monoton lüktetésű és lecsupaszított, a részletek közelebbi megfigyelése mégis izgalmas és kiszámíthatatlan nyüzsgést mutat.
A másik ellentét pedig a keménység és az érzelmesség között feszül. Sok "kemény" dolog van itt, az ütemek, a basszusok, gyakran a szövegmondás bizonyos jellegzetességei (persze most nem a témákról van szó). Másfelől van egy-két kifejezetten túlcsorduló részlet, olykor kifejezetten soulos elemekkel találkozunk, meg úgy általában az egészben van valami nagyon érzelmes jelleg, még ha nem is tudom pontosan mindig rögzíteni. Érdekes, hogy a legtöbb rappelést képes vagyok úgy hallgatni, mintha csak egyetlen réteg lenne a zenében, nem több - és éppen a Big Mountain ugrik ki ebből, ahol Sena (és mellette az inkább háttérbe húzódó Dizko Stu) egy meglepő szerelmes szöveget énekel. A legjobb vendégszereplése ez, amit hallottam.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis milyen értékelést kapjon a Basic, nem mintha túlzott jelentőséget kéne ennek tulajdonítani, de mégis. Mintha Cadik "minden, ami jó, azt a hiphoptól kaptam" hozzáállása kicsit az ellen szólna, hogy túlságosan felértékeljem a lemezt mint egyedi alkotást. Amikor azonban meghallgattam sokadszorra, kétszer egymás után, hogy ezt eldöntsem, rájöttem, hogy csakazértis, direkt A- lesz ez.
Tituszt még mindig szokás underground dj-nek nevezni, ami abban az esetben, ha ez nem jelent mást, mint hogy nem szokott habpartiban játszani, bizonyára igaz is. Ugyanakkor ugyebár ő írja az egyik (bizonyos értelemben) legsikeresebbb magyar zenekarnak az alapokat, és még ha tudjuk is, hogy a Bëlgát persze elsősorban a szöveg teszi azzá, ami, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy a zenék nem igazán működnének, ha nem az lenne a szövegük, ami, de hát az, és így működnek, működik a zene is. A Carbonfools ugye Titusz másik zenekara; a 2004-es Poisoned Goulash óta a tagságban csak annyi változás történt, hogy lett egy állandó énekes, Fehér Balázs. Maga a zene viszont nagyban átalakult négy év alatt. Az első lemez sokféle stílusú volt, ezeket pedig a "nem kell ezt túl komolyan venni" mókázás tartotta egybe. Az sem volt túl jó, a tét nélküli marháskodásból egy ideig a marháskodás volt a hangsúlyos, aztán meg a tétnélküliség fárasztóvá tette a zenét. A Carbon Heart viszont sajnos rögtön elég vacak, és ez később sem változik meg.
Most látszólag van egy stílus, elektronikus rock, aztán közelebbről megnézve az egységes zene sokféle megközelítésre bomlik: a kilencvenes éveket idéző elektrorock; ennél egy fokkal rockosabb (és hardabb) rock; pszichedelikus verziók; punk, ska, blues, mifene. Mégis, harmadszorra meg az derül ki, hogy annyira nem volt téves az első benyomás az egységességet illetően: a látszólagos sokféleség valójában olyan szürkeségbe olvad bele, amit az egyes számok kissé pofába mászó populizmusa furcsa módon csak fokoz. Mert hiába vannak itt meglehetős mennyiségben fülbemászó dallamok meg határozottan megrajzoltnak tűnő kontúrok, az egész a szó több értelmében gyenge. A gitárok nem harapnak és hasítanak eléggé, amikor pedig hallható, hogy azt szeretnék - a pszichedelikus "elszállásoknál" meg nem lebegnek eléggé. A dobokkal kapcsolatban végig az az érzésem, hogy kéne szólni, hogy CSAPJÁL MÁR ODA! Fehér Balázs énekes teljesen korrekt, és nem több. Dallamai peidg hiába fülbemászók olykor, annyira hasonlítanak nem is konkrét számokra, hanem úgy általában, a műfaji standardokra, hogy bemásznak, aztán rögtön el is tűnnek nyomtalanul, ahogy vége a számnak. Egyik dalban sincs annyi matéria, hogy az végig kitartson: nem véletlen, hogy az intrók magasan a legjobbak, ahol tényleg elég csak bevezetni egy vicces ötletet (ezekben a legerősebb az elektronika, még ha olykor az nyolcbites is). És az egész bosszantóan nem elég erősen szól.
Nagyon más világ ez, mint Cadik lemeze, ami mellé a véletlen és a kronológia sodorta, de azért összehasonlítanám őket. A Basicen egyrészt egy kultúra ereje, másrészt a megvalósítás legapróbb részleteire fordított, már-már mániákus figyelem hallatszik. A Carbon Hearton meg az, hogy ez az elektrorock soha nem lett valóban kultúra, csak egy műfaji sablon; amit persze viszonylag korrektül felhasználnak vagy inkább töltenek ki a zenészek, de a részletek kidolgozására mintha már nem maradt volna energia, és a sablon korántsem tartja meg a lemezt, ami ezáltal ha nem is látványosan, de kérlelhetetlenül elbukik. C
Harmadik lemezünk nem magyar, de többszörösen magyar vonatkozású. A Last Step név elsősorban Aaron Funkot takarja, aki kanadai létére egy ideig Budapesten élt, és ráadásul alaposan megkínozta a menő zenei lapokat és az online boltokat a Rossz Csillag Alatt Született lemezcímmel. Ráadásul Aaron nagyon sokadik lemezén Pándi Balázs dobolása is hallható: a nem túl sok összetevő közül ez az egyik, bár azért nem egy-az-egyben, hanem szamplerrel megdolgozva. Ezen kívül hallhatók még itt dobgépek és régi szintik, és ennyi. Mégis, sokkal több minden történik itt, mint száz másik agyonhangszerelt lemezen.
Régi szintik játszanak aranyos-egyszerű dallamokat, aztán egyesek acidesen felbugyognak, mások kifordulnak és saját farkukba harapnak, vagy egyszerűen csak finoman ellenszegülnek a többi puttyogásnak, ugyanabban a ritmusban és mégsem. Elindul valami középtempós ritmus, valami furcsa akárhány per akárhányad ütemben, már majdnem megszoknád, és akkor meg- és összeakad, egyszerre folytatódik és törik apró darabjaira. Vicces és aranyos, és közben nem pofába vágó módon, de mégis határozottan durva, mert nem kímél semmit. Ráadásul ez megy tizenkét számon, 52 percen át, és csak néha jelenik meg valami más, mondjuk valami egyszerű énekminta - még a basszusok is csak nagyon ritkán tűnnek fel.
Az egész valahogy nagyon műfajtalan; a legközelebbi vonatkozási pont a kiadóból (a híres Planet Mu) is kitalálható módon a kilencvenes években hódító drill'n'bass, csak annak "minden tizedmásodpercben kétszer megtöröm a ritmust" túlpörgetettségével szemben itt a középtempó uralkodik; telezsúfolt hangzásvilágával szemben meg a látszólag áttekinthető, minimális eszközkészlet, ami mégis teljesen kiismerhetetlenné lesz. Mindez csak annál feltűnőbbé és valószínűtlenebbé teszi a hiperaktivitást. A drill'n'bassnek, mint sok más "kísérleti" műfajnak pont az lett az egyik végzete, hogy az avantgárdból nem lehet hagyományt csinálni, a sabloncincálásból sablont - ezért lett mára nagyjában-egészében zsákutca, és ebből mutat kiutat a Last Step, még ha tudja is, hogy azon senki más nem járhat.
Egyfelől nagyon vicces ez a lemez, hiszen tele van poénokkal, másfelől az összhatás mégis inkább nagyon hideg. Még ha az élő(nek indult) dobolás "emberibbé" is teszi (ezért sokkal jobb az 1961, mint az előző, nagyjából ugyanezekkel a stratégiákkal dolgozó Last Step-album) - ez is csak egy kontrasztként van jelen, ami végül alávettetik az összhatásnak. Mintha egy embert néznénk, aki egy órán keresztül fapofával mondja a durvábbnál durvább favicceket, mindegyiken lehetne nevetni úgy külön-külön, de így egyben inkább egyiken se (miért pont ezen? meg ha ezen röhögsz, akkor elmulasztod a következő hármat), és az egész inkább avantgárd performance lesz, mintsem komédia. Nyilván nem az a lemez, amit sokszor meg lehet hallgatni, mert hát egyszer is nehéz - ugyanakkor sajátos vonzereje is van, ha talán nem is több, mint hogy mindennek ellenére örülünk, hogy ezt megtapasztaltuk. Úgyhogy tényleg érdemes vele egy próbát tenni, és ha le is pattan róla az ember, akkor is elmondhatja, hogy történt valami vele zeneileg, ami nem szokott, és különben is, az alkotók is tudják, hogy ez benne van a pakliban. Ilyen betű egyébként nincs, legyen mondjuk B, hogy legyen valami.
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A férfiak táltosodjanak meg!
Luc Besson kihúzza a gyufát öncélú garázdálkodásával, az Adele és a múmiák rejtélye mégis élvezhető film.
Az Esti Showder, a Beugró és a Házon kívül is nyerhet
2010 szeptember 24-én és 25-én rendezik a Kamera Hungáriát.
Csak képzelte a K2 csúcsát
Félrevezette a közvéleményt az osztrák hegymászó, aki azt állította, hogy megmászta a K2-t.