"Hogy lehetek még mindig ilyen őrült" - két vágtázó halottkém a Quartnak

Pálinkás Szűcs Róbert [2008. december 05. 13:00]

A Vágtázó Halottkémek 2001. óta nem létezik, idén december elején azonban két olyan zenekar is színpadra lép/lépett Budapesten, melynek tagjai egykor a korszakos sámánpunk-zenekart erősítették. Csütörtökön a Yava - melyben két ex-halottkém, Németh László (Fritz) és Mestyán Ádám gitározik - mutatta be új albumát. Pénteken a csillagász-énekes Grandpierre Attila vezette Vágtázó Csodaszarvas lép színpadra a PeCsában. A koncert előtt a Quart Grandpierre-t és Fritzcet ültette egy asztalhoz, hogy a sötét múltról, a sötét jelenről és sötét jövőről faggassa őket.

Grandpierre Attila: Német menedzserünk annak idején azt mondta, nincs olyan zenekar a világon, amelynek ne merülne ki az eredetisége egy-két-három lemez után. Ehhez képest a nyolcadik lemeznél tartok, és egyik jobb, mint a másik. Ezen belül volt egy nagy tetőzés a nyolcvanas évek első felében, Czakóval és Szónusszal, aztán jött egy nagy megújulás és a második csúcspont a kilencvenes évek második felében, Lujóval és Ádámmal. A VHK meg is kapta a minden idők legjobb etnopunk-zenekara minősítést. Aztán volt egy ötéves szünet, megújulás, és most itt van a Csodaszarvas, és ez se akármi. A Tiszta forrás az év legjobb lemezei közé került, és aranylemez lett. Aztán a Végtelen Ázsia! még az országos sikerlistán is az élvonalban szerepelt. A Csodaszarvas sokak számára még további fejlődés, előrelépés. Ha lehet ezt egyáltalán mondani a VHK után, mert az tényleg ott van a plafonnál. A VHK-t szinte lehetetlen felülmúlni.

Akkor miért lett vége annak a zenekarnak?

Grandpierre: Azért lett vége, mert vége kellett, hogy legyen. Nem azért, mert azt akartam. Ha egy regényírónak azt mondták volna, hogy írjon egy olyan fordulatot, amivel engem kiléptet ebből a zenekarból, akkor nem lett volna olyan regényíró a világon, aki ezt meg tudta volna írni. De egy olyan helyzet állt elő, amiről egyszerűen nem tehettem, és végül nekem kellett kilépni a zenekarból. Ráadásul akkor, amikor azt gondoltam, hogy ennél nehezebb lépést nem tudok megtenni. 

Mi volt az ok?

Grandpierre: Az utolsó cd-nk, a Naptánc is igazi VHK-s lemez, előrelépés volt, mindenesetre tartotta a színvonalat. De ahogy megjelent, utána mintha elvágták volna. Megszűnt a zenekarban valami, megszűnt az a varázslat, amitől mindig jól mentek a dolgok. Korábban minden próbán, minden koncerten született valami izgalmas, amiért érdemes volt odamenni, volt valami új ötlet, ösztönösen született új szám. És ez elég magasra tette a mércét: nem volt elég, hogy jól megy a koncert, hanem valami újnak kellett születnie. A Naptánc megjelenése után ez egyetlen próbán és egyetlen koncerten sem történt meg. És ezek után még másfél évig voltam ebben a zenekarban, és úgy tűnt, rajtam kívül a bajt senki nem vette észre.

Fritz (Németh László): Ez igaz. Szó szerint eladtuk magunkat. Csináltunk egy borzasztó nagy turnét, amivel mindenhova elmegyünk, így úgy, pénzért, nem pénzért. És közben elúszott az alkotás. Rengeteg fellépésünk volt, utaztunk minden hétvégén kétszer. És közben azt hittük, hogy marha jók vagyunk, mert koncertezünk, és hogy mi vagyunk a nagymenők. Úgy is viselkedtünk. 

Rocksztárkodtatok?

Fritz: Igen.

Grandpierre: És akkor úgy nézett ki, hogy lehetetlen ebből kirángatni a zenekart. Egyetlen számot se tudtak összehozni, egyetlen új elemet sem tudtak hozzátenni. Közmondás volt nálunk, ha valamire azt mondta a zenekar, hogy ez lehetetlen, akkor azt meg kell csinálni. Lehetetlen alakok voltunk. És akkor azt gondoltam magamban: "Na, ez egy igazán lehetetlen feladat, egy olyan dolog, ami igazán az én fogamra való, eljött az én időm, most akkor olyan ötletekkel fogok előrukkolni, amit még ezek a hétpróbás VHK-sok se láttak." Azon járattam az agyam, azzal keltem, azzal feküdtem, hogy mit tudok kitalálni, valami meglepetést, valami nagyon barátit, valami olyasmit, amitől elkapja őket, valami olyasmit, amitől kizökkennek ebből az önelégedett helyzetből. És hoztam a jobbnál jobb ötleteket - de anélkül, hogy megmondtam volna, hogy milyen gondjaim vannak a zenekar teljesítményével -, de most az egyszer csak nem sikerült az áttörés. Kitartóan, fél évig mindennel megpróbálkoztam. Fél év múlva úgy láttam, hogy minden ötletem kudarcot vallott, most akkor megmondom nekik, hogy mit érzek, talán az elősegíti a változást. Kérdeztem tőlük, hogy milyen a zenekar mostanában, mondták, hogy nagyon jó. Milyenek a koncertek, próbák? Nagyon jók. Nem vettetek-e észre semmi eltérést vagy valami rosszat? Nem, semmit. Milyenek vagyunk most? Tök jók. Akkor mondtam erre, hogy ehhez képest nem született egy új szám se az elmúlt fél évben, se a próbákon, se a koncerteken. Hát igen, ez tényleg így van. És akkor mit mondotok, lehet belőle? És akkor megszólalt az egyik...

Kicsoda?

Grandpierre: Hát most már mindegy, nem akarunk személyeskedni, nagyon szeretjük. 

Lehetett az Ipacs (László, dobos).

Grandpierre: Nem.

Lehetett a Szónusz (Soós Lajos, gitár).

Grandpierre: Nem. 

Lehetett az Ádám (Mestyán, basszusgitár).

Grandpierre: Nem. 

Lehetett a Fritz…

Grandpierre (nevet)

Fritz: A Szónusz akkor már nem volt ott.

Grandpierre: A lényeg az, hogy valaki közülük, akit ugyanannyira szeretünk, mint az összes többit, azt mondta, hogy akkor azt vonom le, hogy a mélyponton vagyunk. És ott volt a mélyponton a zenekar szerintem is, de azért ez nem volt ilyen egyszerű, ilyet nem lehet leszögezni a VHK esetében, mert ennek a zenekarnak az a feladata, hogy mindig a csúcson legyen, ne pedig hogy a mélyponton időzgessen. Mondtam, hogy akkor ti is tegyetek valamit, mert én fél éve naponta meghalok, és semmit nem tudok elérni. Valamit változtatnotok kell, mert ez így nem megy. Aztán próbálkoztunk tovább, de nem született semmi igazán jó élmény. Feszültségek meg amúgy is voltak a zenekarban, nem is akármilyenek, nem mindennapiak. Más ember, ha megfeszül, se talál ilyen jó nagyfeszültségeket egész életében, mint ami nálunk volt, de ez meg se kottyant, mert annyi jó élményünk volt, hogy minden gyűrődést elviseltünk. De amikor megszűnt a jó, akkor a feszültség kezdett kitörni, és az nagyon megterhelő volt mindenkinek. Emiatt aztán, egy idő múlva, ketten bejelentették egy találkozón mindenki előtt, hogy ha ez így megy tovább, akkor ők kilépnek a zenekarból két hónap múlva. És nekem szegezték a kérdést, hogy Attila, te akkor mit fogsz csinálni, ha mi kilépünk. Hirtelen nem tudtam mást kitalálni másfél év teljes erőbedobással történt megoldási igyekezet-kudarc után, s azt mondtam, bízva abban, hogy majd ettől megváltozik a hozzáállás, hogy akkor én is kilépek. És mondtam, hogy figyeljetek, ez nem akármilyen zenekar, ezért érdemes küzdeni, mert ilyet nem találtok akármikor. És tudjátok, hogy én betartom a szavam! De semmi nem történt. És egyszer csak mennem kellett a VHK-találkozóra, amikor eszembe jutott, hogy hoppá, most telt le a két hónap. Akkor levettem a kabátomat, föl-alá járkáltam a szobában, próbáltam valami erőt gyűjteni, azt hittem, hogy rám szakad az ég. Csikorgott a fogam 10-15 percig, aztán összeszedtem valamennyi lelkierőt és elmentem a találkozóra, ahol nagy nehezen kinyögtem, hogy akkor, ahogy megbeszéltük, kilépek a zenekarból. Majd sarkon fordultam, és igyekeztem elhagyni a helyiséget, mert elég nehezen viseltem a helyzetet. Úgy éreztem, mintha az egész életemből kilépnék. De betartottam a szavamat. Kiléptem abból a zenekarból, ami nekem az életem volt. 2001. január 12-én, este fél nyolckor.

Fritz, te mit szóltál ehhez?

Fritz: Én továbbra is ütöttem a vasat, mint egy hülye. Nyomtam, amit az előbb is mondtam, hogy rocksztárok vagyunk, és mi lesz így a közönséggel. Eszembe nem jutott, hogy az Attilát védjem, hogy hé, gyere vissza, hanem egyszerűen megsértődtem azon, hogy kiment az ajtón az után, hogy azt mondta, "kész, vége". Én akkor koncertszervezője is voltam a zenekarnak. Egy hót naiv, hülye rocksztár. Úgyhogy két nap alatt megszerveztük az új VHK-t. 

Ha jól emlékszem, a Szigeten léptetek fel.

Fritz: Már nem is tudom, hogy az VHK volt, vagy az azt követő zenekarunk, a Magura Napotvet.

Grandpierre: Az "Új VHK" nevű zenekar volt. Mondták nekem a villamoson, hogy mik történtek ott. 

Ki volt az énekes?

Fritz: Vécsi Tibor a Korai Örömből, akinek megköszönhetjük, hogy jött, de fordítva sült el a dolog. Akkor kezdett el kinyílni a rocksztár-csipám. Ezzel a zenekarral mentünk egy negyed évet, fél évet vagy néhány hónapot, és egyszer Szegeden félrehívtak, és leköpködtek, hogy árulók vagytok. Akkor leittam magam, kivételesen volt miért, és azon vívódtam hazafelé, hogy a francba van, hogy mindent megteszünk, hogy a közönség megkapja a zenekart, és mégis ez van. Rájöttem azóta, hogy nekik volt igazuk. Talán nem vagyunk árulók, de lehet, hogy mégis. De akkor ütöttük tovább a vasat, vittük a turnét, mert az szent. Azóta sokat gondolkodtam ezen, hiba volt, amit tettünk, és nem lehet lemosni. Pillanatok alatt bele is fúródott a földbe az a vállalkozás vagy zenekar vagy nevezzük bárminek. És én azt írtam nekik e-mailben, hogy megőrülök, mert nekem a Vágtázó Halottkémek több mint a fél életemet tette ki. Akkor éjszakákat sírtam végig. 

Mondjuk neked könnyebb lehetett, mert volt hova visszavonulni. Tudtál csillagászkodni meg írni.

Grandpierre: Ebből a szempontból könnyebb volt, de ezzel együtt két és fél évig égett a gyomrom a feszültségtől. Olyan volt, mintha éjjel-nappal a poklok poklát jártam volna meg. Kegyetlen időszak volt, égett minden oldalról az életem. De valóban, annyi szerencsém volt, hogy a munkával le tudtam kötni magam. 

Akkor már megvoltak a gyerekeid?

Grandpierre: Meg, mind a kettő. 

1975. óta zenélsz. Más ilyenkor már nyugdíjba menne.

Grandpierre: De én most vagyok virágkoromban, már elnézést (nevet).

Fritz: Az Attila aranylemezeket gyárt végre. Ezt régen úgysem csinálta. 

Hány éves vagy, Attila?

Grandpierre: Már matuzsálem vagyok. 

Azt tudom. De hány éves?

Grandpierre: Az nem publikus (mosolyog).

Fritz: Nálam tizennégy évvel idősebb (nevetnek). 

Hatvan fölött vagy?

Grandpierre: Azt is kinézed belőlem, sok mindent tudsz (nevet). [Született 1951. július 4., forrás: Kortárs magyar írók 1945-1977.] 

A zenekar megszűnése utáni gödörből hogy kerültél ki?

Grandpierre: Eleinte nagyon nehéz volt, de aztán rájöttem, hogy ennek meg kellett történnie. Huszonhat okot találtam, amelyek feltétlenül szükségessé, kikerülhetetlenné tették a kilépésemet a zenekarból. Nem emlékszem már többre, csak erre az egyre, de ez épp elég. Fel kellett tápászkodnom a földről, és valahogy el kellett gondolnom az életemet a VHK nélkül. Azt tudtam, hogy mindenképpen zenélnem kell, ha akarok, ha nem, de hogy hogyan és mit, azt nem tudtam. Én már két évvel a kilépés előtt mondtam a többieknek, hogy lesz egy másik zenekarom, ami népibb zenekar lesz, tehát népi hangszereken fognak játszani az emberek, és hogy Csodaszarvas lesz a neve. Aztán három évi szervezőmunkával, hihetetlen szerencsével, sok barátom segítségével találtam meg a zenekar tagjait. Tudtam, hogy a VHK megismételhetetlen, és hogy már semmi sem lehet olyan, de ez a zenekar is meg tud őrülni és el tud szállni, olyan dolgokat tud művelni, hogy csak nézek. 

Azért nekem a Csodaszarvasból hiányzik a groove, az a hangzás, ami a VHK-t meghatározta. Amikor úgy szólalt meg, hogy attól leszakadt a fejem.

Grandpierre: A legnagyobb dobások egyike, hogy ebben az őserejű zenekarban csupa akusztikus hangszeren játszunk. Amikor Fritz meghallgatta a Végtelen Ázsiát, meg is jegyezte, hogy tudtál ezekből a galamblelkű népzenészekből ilyen megvadult őrülteket kihozni. Hallgasd meg például az Emberélet című számunkat! Erről sokan írták, hogy monumentalitásában, erejében talán még a VHK-t is felülmúlja. 

A réges-régi Vágtázóknál az volt a metódus, hogy a zenekar bulizik, iszik amit bír, aztán felmegy a színpadra, és ráborítja az univerzumot a közönségre. Arra a közönségre, amelyik – csakúgy, mint a zenekar - elég jó ritmusban gyakorolta az önpusztítást.

Grandpierre (nevet): Valóban előfordult ilyen az első tíz évben. És még utána is, bár én kezdtem kiszállni a koncert előtti bulizásból, mert nem tett jót a koncertnek. A zenében olyan varázserő van, ami megköveteli a magáét, a teljes figyelmet, elménk ismert és ismeretlen mélységeinek teljes felkészültségét, odaadását. És ha ezt megadod, akkor ad a zene is igazán, és olyanokat, amit itallal sohasem érhetsz el. A nyolcvanas években minden időnket együtt töltöttük, buliztunk, egész este kocsmáztunk a Rómain az óbudai punkokkal. Ma pedig örülünk, ha a Csodaszarvassal egy nyári tábort össze tudunk hozni. Meg is állapodtunk a Szarvasokkal, hogy hiányzik a közös bulizás, és havonta összejárunk egy-egy bulira.

Fritz: Régen annyira szoros volt a kapcsolat a zenekar tagjai között, hogy mindenki családtagnak számított. Tehát amikor volt egy esküvő, jó néhány volt, akkor a Vágtázók a családtagoknak fenntartott ceremónián, ebéden vagy vacsorán is ott voltak. Néhány éve Atilla rendszeresítette is, hogy családtagi minőségben évente háromszor-négyszer meglátogatjuk őket egy-egy hétvégére. 

És mikor áll össze a VHK?

Grandpierre: Hát abban a felállásban, amiben legutoljára játszottunk, nem tudom, hogy mikor válik lehetségessé. 

Mi az akadálya?

Grandpierre: Olyan állapotban kellene lenni, hogy a próba, a komoly munka és az egyetértés és a megfelelő légkör meglegyen. Ennek most olyan akadályai vannak, amikről nem tehetünk, és ami miatt ez nem lehetséges. De van öt tag a VHK-ból, akikkel összejárunk és próbálunk. Mivel nem vagyunk ott mind a hatan, nem VHK-nak nevezzük, hanem Vágtázó Életerőnek. A dobos egy olyan srác, aki már évek óta együtt játszik Fritzcel és Ádámmal, a többiek pedig mind a VHK legutolsó felállásából vannak. Tehát a Boli (Balatoni Endre, üstdob), a Fritz, Ádám, Lujó (Molnár Lajos, gitár), a Yava dobosa (Szabó Kristóf) és én.

Fritz: Van egy praktikus rész, hogy mi hárman egy zenekarban, a Yavában vagyunk, és a Vágtázó Életerővel ugyanabban a próbateremben gyakorlunk. Nagyon fontos, hogy az alapegység és a háttér, a dobos és a kísérő szerepű emberek össze legyenek gyakorolva. Borzasztó nagy szerencse, hogy ez most adott. 

És a többi öregember? Czakó, Szónusz, Ipacs?

Grandpierre: Velük ez a fajta együttműködés valahogy nem igazán képzelhető el, azzal együtt, hogy nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Van, aki nem akarja, van, aki már nem zenél, és annyira eltávolodott ettől, hogy nehéz lenne rávenni erre a dologra. Ipacsról minden jót elmondhatunk, meg is érdemli a teljes és feltétlen megbecsülést, ahogy minden VHK-s. De úgy alakult az életünk, hogy most már nyolcadik éve nem próbáltunk együtt, és ez most nem valósítható meg. 

Nincs olyan tüske, nincs olyan harag, ami miatt a VHK által is emlegetett túlvilágon bajban leszel?

Grandpierre: Nincs. Túl vagyunk a rövidlátó harag embert próbáló időszakán. Ahogy a családtagjaira nem neheztel hosszú távon az ember, úgy túl látunk már az egykori nehézségeken. Csodálatos érzés a VHK-ra gondolni, az együtt eltöltött évekre, a barátságra, amit átéltünk, és ezt az érzést minden VHK-s szám meghallgatása olyan közel hozza, mintha ma történne meg velünk. Óriási kincs ez a rendkívüli barátság, az összetartozás élménye és igénylése, olyan erős érzéseket jelent, amik éltetnek, és élni akarnak bennem. Sokszor úgy érzem, az élet legszebb, legigazabb oldalát mutatja meg ez a barátság, és ez egy olyan röpítő erő, ami igényli, hogy újra együtt éljük át ezeket az égig érő érzésviharokat, amiket csak így együtt tudunk átélni. 

Az Attiláék lemezén nagyon erős a népi vonal. Van az a szám, ami Magyarország felemelkedéséről szól…

Grandpierre: Igen, az Ének a csillagokig. 

Az saját szerzemény vagy népköltés?

Grandpierre: Saját. 

Miért tartottad fontosnak, hogy belekerüljön Magyarország?

Grandpierre: A mi zenekarunknak is fontos, de nekem személyesen is fontos, hogy az elidegenítéstől megszabaduljon az ember. A modern világ elidegeníti az embert önmagától, a sejtjeitől, a hazájától, az emberiségtől és a világtól. Mástól nem, csak mindentől, ami fontos, amik a legfontosabbak az életben. Ilyen az, hogy jól érezzem magam a bőrömben, vagy a sejtjeim jól érezzék magukat benne, hogy jól érezzem magam a hazámban, hogy jól érezzem magam emberként az emberiségben, és hogy a Világegyetemmel megtaláljam a kapcsolatot. Nekem erről szól az életem, és szerintem ez egy egyetemes törvénye az életnek, hogy ezek mind nagyon fontos alapértékek, és ehhez hozzátartozik az is, hogy az a nemzet, amelyikbe születtem, vagy az a haza, amelynek a tagja vagyok, fontos az embernek, és ez egy csodálatos, nagyszerű, felemelő érzés. Sokan sírnak, amikor a Himnuszt éneklik. Csodálatos érzés az emberi összetartozás. Ezek az emberi élet legnemesebb értékei, persze hogy fontosak az életemben. 

A VHK-nál még nem volt ennyire erős a magyar népzenei vonal, hanem inkább az ösztön és improvizáció.

Grandpierre: De előbukkant, pont az ösztönnel. Aztán néha észrevettük, hogy már majdnem népdalszerű dolgokat játszunk. Mondtuk is, hogy ez legyen, mert jó. Ott van például a Régi magyar tánc (énekel). Ó, jöjj hozzám, régi magyar tánc, ragyogjon föl égi fényed, szép Magyarország!

Fritz: És azt már eleve egy autentikus zenekar játszotta föl a lemezre, a Téka.

Grandpierre: Ebből a szempontból talán nincs különbség, mert a VHK-ban is szinte ugyanez, szóról szóra ugyanez az érzés nyilvánult meg.

Fritz: A VHK-ban is erős volt a népzenei irány, csak nehezebben jött elő. Volt, hogy hegedűssel játszottunk, és nagybőgőssel. A Yava azért folcore, mert a zenekar kifejezetten ragaszkodik ahhoz, hogy folkzene legyen erősítve. 

És milyen zenéket hallgattok?

Fritz: Én Yavát (nevet). Bocsánat, de nagyon sokat. Merthogy ez a lemez most készült el. De emellett meg természetesen nagyon durva gitárzenéket szeretek hallgatni. Meg a Ghymes-jellegű, Vágtázó Csodaszarvas-jellegű világzenéket. Rengeteg külföldi világzeném van. Ahogy annak idején szerettük, úgy szeretjük most is a skandináv fastest hardcore zenéket, és érdekes módon a skandináv világzenéket is imádom, valahogy hasonlít a kettőnek az érzete, amikor hallgatom. Ugyanúgy fel tud állni a szőr a hátamon elektromos gitár nélkül is. De csinálni én elektromos gitárral szeretem. De egész nap autóban ülök, és egyetlenegy olyan rádió van, amelyik kereskedelmi, de hallgatható, nem nevezem meg. Rockzenét játszik, és rengeteg kedvencemet, Led Zeppelintől Iggy Popig, a Sepulturától a Black Sabbathig mindent oda-vissza játszanak. Annyira nem vagyok kutató, mint az Attila. Ez a tölcsér fejem ott jön ki a kezemen, gitáron. És egyre több komolyzenét hallgatok, Mozarttól kezdve. Tényleg. Nem hülyéskedek.

Grandpierre: Ajjaj, ez már egy komoly tünet (nevet). Én tényleg utánamegyek a dolgoknak. Nagyon régóta gyűjtöm a zenét. Külföldön az az első dolgom, hogy föltérképezem, mi lehet arra, és mindenféle lehetetlen igényekkel lépek föl, hogy ilyen meg ilyen zenét ajánljanak, mutassanak nekem. És a barátaimat is arra szoktam kérni, hogy mutassák meg, mondják el, hogy mi az, ami nekik fontos zene. És sok népzenét, sok világzenét hallgatok, és mindenféle mást, ami valamiért bekerül a képbe. 

És mit szóltok ahhoz, hogy nincs már funkciója a cd-nek? Internet van, minden letölthető, mindenki lemásol mindent. A te oldaladon is rövidített verzióban fent vannak a számok. Lehet ez ellen menni, akartok?

Grandpierre: Az egy örömteli hír, hogy könnyebben hozzáférhetők a zenék. Aki éhes a zenére, az találhat. Ez egy jó dolog. Másrészt viszont a zenekaroknak nehezebb, és sok szempontból nehezebb, mint tíz évvel ezelőtt például. Minden átalakul, az egész zenei világ...

Fritz: Én egyébként nagyon sajnálom ezt. Mert valamikor én elkezdtem cd-ket gyűjteni. És valószínű, hogy ez a formátum hamarosan elmúlik. Már bennünk is van olyan törekvés, hogy esetleg pendrive lesz az új album hordozója: egy újrahasznosított papírból készült pendrive egy recycled papírból készült cd-borítóban. 

A Bëlga legfrissebb albuma két hete így jött ki, pendrive-on.

Fritz: Ezt nem is tudtam. De most nekünk is van egy ilyen, amiben csak annyi a fémrész, amit kifordítasz. De nekem az egyik legnagyobb ünnep az volt az életemben, hogy Vágtázó Halottkémek-cd-t tartok a kezemben. Meg is van mai napig. A VHK-tagoknak sincs meg mindenkinek. Alternative Tentacles-kiadás, azt hiszem. Londoni nyomás, tele helyesírási hibákkal. Olyan vastag, mint az ujjam, nehéz, aranyszínű, és két lemez van rajta. Szerintem manapság egy családi házat ér. Legalábbis remélem.

Grandpierre: Én is úgy döntöttem, hogy fölteszem a rövidebb változatokat a hálóra. Nyolc szám van a cd-n, és hat szám rövidebb változata van fent, simán letölthető. Mert ez segíti az embereket abban, hogy tudják, milyen zenét játszunk. Hogy tudjanak a zenéről. Az első Csodaszarvas-lemeznél ilyen még nem volt, de a második lemeznél észbe kaptam, hogy ezt meg kell lépni. 

Mikor rúgtatok be utoljára?

Grandpierre: Tyűha. Én nem is emlékszem. De szerintem legalább tizenöt éve. 

Mennyi?

Grandpierre: Tizenöt éve. Igen, nagy változások vannak (nevet).

Fritz: Ezt tanúsíthatom. Ott voltam a házavatóján, voltam bulikon, és úgy kell beleerőltetni egy üveg sört.

Grandpierre: Ezt nem hiszi el (nevet).

Fritz: Van úgy, hogy iszunk egy jó bort, és akkor is csak egy gyűszűnyit iszik a pohárból. Én, mondjuk, két hete rúgtam be. 

Azt azért sejtettem. De te miért mondtál le az önpusztításról?

Grandpierre: Először arra jöttem rá, hogy a színpadon nem jó az, hogy iszom. És akkor elkezdődött az, hogy csak a koncert után ittam. És aztán valahogy lassan rájöttem arra, hogy nekem tulajdonképpen egyre ritkábban jött be a mámor. Nem voltak már olyan fergeteges bulik, amikor érdemes volt. Amikor annyira őrült vagy hülye volt az ember, hogy megérte. Azért régen voltak ilyenek...

Fritz: Egyébként arra mi is rájöttünk, amire az Attila, csak mivel minden nap volt koncert, ezért hiába volt az, hogy akkor mi csak a koncert után iszunk, mert ugyanabból a lendületből még másnap is részeg voltál. Ha tehetem, akkor már egy héttel koncert előtt nem iszom. Viszont a színpadon, ha jól sikerül, a koncert vége felé szervezek egy pezsgőbontást, mert én azért maradtam az az ünneplős fajta. 

Elégedettek vagytok? Jól érzitek magatokat a bőrötökben?

Grandpierre: Én nem vagyok elégedett, de azért sokszor nagyon jól tudom magam érezni. 

Mi hiányzik?

Grandpierre: Szeretném magam mindig nagyon jól érezni (nevet).

Fritz: Ez hülyén hangzik, de az ember a színpadon van a legjobban. 

De nem lehet minden nap a színpadon lenni.

Grandpierre: Pedig az volna a legjobb. 

Az általános közérzetekre vagyok kíváncsi. Arra, hogy mi mozgat benneteket. Van-e még düh, van-e még megválaszolatlan kérdés, vannak-e még olyan dolgok, amik fölrúgatják veletek az asztalt...

Grandpierre: Hajjaj, de még mennyire! Mindenesetre, aki eljön a koncertre, az azt látja belőlem, ami vagyok. Tegnapelőtt is volt egy koncertünk, és az emberek nem tudnak napirendre térni, hogy mi történik velem a színpadon, hogy honnan van bennem ez a sok energia és hogy nem változtam semmit, hogy lehetek még mindig ilyen őrült. Nekem ez az életelemem, és erre szükségem van, és ettől megkapom azt, ami kell: érezni tanulok, tanulom érezni az életet. Az életem egyik legfontosabb része a zene. De emellett azért a munkámban, a családomban, sok másban megtalálom, ami igazán fontos és értékes. Ezekért pedig sok mindenre hajlandó vagyok, még munkára, odafigyelésre is, sokkal többre, mint a legtöbb ember. 

A gyerekeid mit tudnak rólad?

Grandpierre: Semmi olyasmit, amit te tudsz (nevetnek). 

Egyszer ők is vágtázó halottkémek lesznek?

Grandpierre: Tanulnak zenélni, de még nem alakult ki az életpályájuk. Mindkét zenekart nagyon szeretik, de a VHK-t talán jobban, mert az valahogy dögösebb, az valahogy menőbb, az valahogy közelebb áll a kortárs csoportok kultúrájához. Meg azzal föl lehet vágni, hogy milyen erős, hogy milyen kemény.

Későbbi cikkeink	VHK-idéző Forgószél!-bemutató a Dürerben Igencsak ágaskodott: a Vágtázó Életerő VHK-idéző estje a Pecsában Majdnem eredeti VHK-koncert, ünnepélyes este Markoló, láncfűrész, csodaszarvas - magyar népzene + más műfajok
Kapcsolodó linkek	Grandpierre Attila hivatalos Yava hivatalos Vágtázó Csodaszarvas hivatalos