Bementek az erdőbe - a Wolfmother tagok utoljára együtt

Pápai Márton [2008. szeptember 02. 17:40]

Napjaink legnépszerűbb ausztrál rockzenekara egyértelműen a Wolfmother. A klasszikus hard rockot áramvonalasító sydney-i trió rögtön a debütáló lemezével befutott világszerte, ám múlt hónapban a zenekar dobosa és basszusgitárosa is kilépett, magára hagyva a frontembert, Andrew Stockdale-t. Utoljára a Splendour In The Grass fesztiválon játszottak együtt, szerencsére alkalmi tudósítónk szeme láttára.

A Splendour In The Grass Ausztrália egyik leghíresebb fesztiválja, és az ország legkeletibb pontja, Byron Bay ad neki otthont. Ennek a helyiek legalább annyira örülnek, mint az óbudaiak a Szigetnek, de ez legalább csak két napos, viszont a szétcsapott tinihordák és a szétcsapott helyi hippik között érezhető a generációs és egyéb feszültség. Hiába, vannak dolgok, amik mindenhol ugyanolyanok.

Szóval Byron augusztusban pár napra ismét felbolydult, a line-up szuper (egyebek között Devo, Tricky, MSTRKRFT az első nap, Presets és Wolfmother másnap), az akárhány tízezer jegy két óra alatt elkelt hónapokkal ezelőtt, bejutás szokás szerint konspiráció útján (erről egyszer asszem könyvet kéne írnom). Sajnos csak vasárnap sikerült lejutnom, merthogy elhúzódott a meló, viszont a buli frenetikus volt.

Miután a Wombatsról lemaradtunk, megnéztük a Lyrics Born nevű rappert, bemelegítésnek pont jó, majd a Panics nevű nyáladzós botrányt, jót zúztunk a Presets első harmincöt percére (valaki azért magyarázza el, miért rakják egy időpontra a húzóneveket az ausztrál fesztiválokon – miért kell választanom a RATM és az LCD Soundsystem között az isten szerelmére?!), majd huss át Wolfmotherre. (A kép nem a helyszínen készült.)

Szerintem a Wolfmother lemeze 2006 legjobbja volt, és ezzel talán nem vagyok egyedül. Jelen pillanatban ők talán a legmenőbb ausztrál banda a világon, ha máshonnan nem, onnan biztos ismerősek lehetnek, hogy minden második autóreklámnak a Joker and The Thief a zenéje, hogy a sportműsorokról ne is beszéljünk. Nyertek Grammyt, eladtak jó pár millió lemezt, és most már kurva büszke rájuk minden ozzie. Annyira menők, hogy az olimpián az első ausztrál aranyat egy, a Dimensionre összevágott heroikus montázzsal ünnepelték meg a Channel 7-en, de a State of Originnek, az ország legnagyobb rögbikupájának is szinte csak Wolfmother az aláfestő zenéje.

Bár Amerikába kellett költözniük, hogy bárki is felfigyeljen rájuk, ma már nem találkozol olyan ausztrál fiatallal, aki ne látta volna őket "öt éve valami koszos lebujban, amikor még senki nem tudta, hogy kik ők". Nem zavar az sem, hogy a debütalbumukat 2006-ban adták ki és nem 1968-ban. Hiszen a Wolfmother egy kvázi vicczenekar, de halál komolyan előadva, recsegős gitárral, fejhangon énekléssel és Hammond-orgonával, aminek a hangjától a mai napig metálvillába szorul a kezem. Mindezt egy teljesen antirocksztár kinézetű, iszonyú béna, Andrew Stockdale nevű énekessel. Aki állítólag gyakran megfordul az egyik megrendelőm brisbane-i kocsmájában.

Olyan pofátlanul nyúlják a Led Zep hangzását, Ozzie énekstílusát, hogy amikor a basszer a White Unicorn közepén rázendít a Whole Lotta Love basszusára, majd átvált a Paranoidra, először fel se tűnik, de aztán két taktus után ráismersz, és jót röhögsz, mennyire nem lóg ki a képből. Ez a vicc olyan jól meg van írva, hogy a lemezen gyakorlatilag egy gyenge szám nincsen, az első perctől az utolsóig húz, mint egy ló. Első hallgatásra szerelem, és onnantól csak arra vársz, hogy láthasd őket élőben, ha már a családtervezésnek vagy a vasfüggönynek köszönhetően lemaradtál a hetvenes évek brit/amcsi hard rockjáról.

Ez a zenekar élőben akkorát robban, mint az atom. Az, hogy három emberből állnak, csak akkor esett le, amikor odaértem a koncert elejére: a gitáros-énekes, bár sajnos tényleg belesül néhány magasabb hangba, viszonylag biztosan hozza a lemezt, a gitárjátéka, meg a körítés (a kétnyakú Gibsontól a háttal éneklésen keresztül a hangfalon tízperces szólóig minden ősrégi pozőrködést bevet) nagyon meggyőző. A basszer egyben billentyűs is, ő a koncerten végig renitenskedik, néha direkt mást játszik, néha meg csak felborítja az orgonát és vartyogó hangokat püföl ki belőle, a dobos meg valami hihetetlen energiával tartja az egészet egyben.

Bő egy órában gyakorlatilag az egész albumukat lejátszották, megspékelve két új számmal, ment a terpesz, a metálvilla, lábdobról ugrálás, mikrofondöntögetés, satöbbi. A hangosítás egyszerűen mesés, és rájössz, hogy valószínűleg ebben a minimál hangszerelésben rejlik a banda igazi ereje, jó pár szám még basszgitár nélkül is olyan vastagon tud megszólalni, hogy a fesztiváltranyókról lerepül a vendéghaj, mindenki másnak meg lobog a gatyaszára a szélben.

Ami érdekes volt, a kiállásokban a banda rendre durván szétesett, a zenészzsargon ezt úgy hívja, hogy "bementek az erdőbe", ami szerintem csak hangulati elem volt, bár a kiszámítható ráadásként odabaszott. A Joker and The Thief bemelegítő riffjét már nem sikerült sokszor pontosan eljátszani. Kicsit idegesítő volt továbbá a számok közti három-négy perces gitárvinnyogtatás és káosz-dob-orgonapüfölés, elhiszem hogy autentikus, de nyolcszor már annyira nem poén, akkor legalább verték volna szét a hangszereket a koncert végén, olyat még úgysem láttam.

Ha másból nem, az ember két dologból biztosan megállapíthatja, hogy öregszik: az egyik, hogy jobb hátulról is lazán végig tud nézni egy rockkoncertet, anélkül, hogy mindenáron be akarná könyökölni magát az első sorba. A másik, hogy van legalább két olyan kedvenc bandája, ami feloszlott (nekem négy is van, ráadásul az egyik már újra össze is állt). Ezúttal abban a szerencsében volt részem, hogy az aktuális kedvenc zenekarom konkrétan ez után a koncert után jelentette be, már nem bírják egymást elviselni. Még jó, hogy odaértem. 

Későbbi cikkeink	Új számmal tér vissza az átalakult Wolfmother
Kapcsolodó linkek	Wolfmother hivatalos