"A kapitalizmus mindent megöl" - Matthew "Herbert" Herbert a Quartnak

Rónai András [2008. július 21. 10:30]

A bigbandjével a Millenárison adott koncertje után, rövid dj-fellépése előtt beszélgettünk Matthew Herberttel a politika és a hangok, a zene kapcsolatáról. Szó esett arról, hogy mit mindent jelenthet egy széttépett újság hangja; hogy milyen ígéretet hordozott kezdetben az elektronikus tánczene és mi a baj a klubokkal; hogy jó-e, hogy minden zenét elérhetünk, anélkül, hogy ismernénk a történetét. És arról, hogy a kapitalizmus mindent megöl.

Gondolod, hogy a hangok önmagukban, kontextus nélkül is hordoznak politikai jelentést? A koncerten például olyan újságokat téptetek szét, amik támogatták az iraki háborút. Ezt el is mondtad előtte, és nyilvánvaló volt a politikai üzenet. De az a hang magában, ahogy eltépitek a papírt, hordozna ilyen jelentést, ha valaki nem tudná, hogy milyen újságot téptetek szét és miért?

Egyetlen hang sem létezik önmagában, mindig van valaki, aki azt kiadja. Az újság hangja sem létezik magában. Valaki megírta, kinyomtatta, terjeszti, mi megvettük, reagáltunk rá - ez mind benne van. Ha egy olyan újságot tépek szét, amit szeretek, annak ilyen hangja lesz [mutatja, óvatosan, bocsánatkérően] - ha meg egy olyat, amit nem, annak meg ilyen [ezt is mutatja, mérgesen]. Vagy egészen más jelentése van egy újság összetépésének Angliában és Szíriában, ahol csak négy napilap van, mindegyik állami kézben. Ha valaki az életét különféle papírok tanulmányozásával tölti, bizonyára a hangjuk alapján is meg tudja különböztetni őket - vagyis ez is benne van a hangban, és lehet, hogy te nem érted, de ettől még van valaki, aki érti, hallja a különbséget. Úgyhogy határozottan azt gondolom, minden hang politikai jelentést hordoz.

Amit mondasz, az pont az ellenkezője annak a modern elképzelésnek, hogy a zene művészet, és mint minden művészet, autonóm, vagyis függetlenné válik a kontextusától, a létrehozójától.

Igen, és utálom is ezt az elképzelést, szerintem baromság. Egy festmény, amit valaki Irakban fest, teljesen más lesz, mint egy, amit Izraelben, vagy Németországban, Japánban festenek. Persze ha jó egy zene, akkor az emberek élvezni fogják Németországban, Palesztínában és Oroszországban is, reagálnak rá, azt mondják majd, hogy ez jó. De ez egészen más dolog, más szinten van, mint ha tudod, hogy miért jött létre, mit akart vele az alkotója.

Gondoltál már arra, hogy lemezt készíts olyasvalakivel, aki nyílt politikai üzenetet fogalmaz meg a dalszövegeiben? Például Billy Bragg-gel?

[Nevet.] Nagyon szeretem Billy Bragget, de leginkább a a szerelmes dalait, azok lenyűgözőek. De a következő lemezünkön például lesz egy hangfelvétel, amit a brit Parlamentben rögzítettem. Ott, ahol a politika maga megtörténik. Ez jóval politikusabb, mint Billy Bragg. Ennél nyíltabb nem is lehetnék. Igaz ugyan, hogy nem olyan nyilvánvaló, nincs úgy a képedbe nyomva, mint a CNN vagy a Coca Cola - ennél egy kicsit jobban el van távolítva.

Visszatekintve úgy tűnik, hogy az elektronikus tánczene a kezdetekkor hordozott egyfajta utopikus ígéretet. Amikor elkezdtél ilyen zenét játszani vagy hallgatni, akkor ez valóban megvolt benne? Vagy ez csak egyfajta ideologikus értelmezése volt ennek a mozgalomnak?

Valóban megvolt ez, de csak mintegy véletlenszerűen. Amikor elkezdtem bulikra járni, akkor rengeteg ingyenes parti volt, amiket gazdag farmerek tartottak. Amolyan hippiszerű földbirtokosok, akiknek rengeteg földjük volt, és partikat rendeztek rajtuk. Voltak ott vándorcigányok; olyan egyetemisták, mint én; posh [gazdag] fickók jó társadalmi háttérrel; heroinfüggők - az angol osztálytársadalom minden rétege. Volt idő, talán két-három év, amikor mindenféle ember összejött ezeken a bulikon. Nem volt igazán utopikus, mert nagyon mocskos volt az egész, sehol nem volt egy rendes wc - de legalábbis volt bizonyos fajta összhang az osztályok, az ideológiák között. De őszintén szólva ez az egész inkább a drogoknak volt köszönhető, és nem a zenének, vagy legalábbis e kettőnek együtt. Ráadásul akkor ért véget a thatcherizmus is, fontos pillanat volt az Anglia történetében. Tehát az elektronikus tánczene valóban hordozott valamiféle ígéretet, de végülis a kapitalizmus győzött, mint mindig. A kapitalizmusban mindenből lehet pénzt csinálni, és ha pénzt csinálsz valamiből, akkor avval meg is ölöd. Amit korábban azért csináltál, mert szeretted, azt ezután a pénzért csinálod, és ez mindent megváltoztat. A kapitalizmus mindent megöl.

Van egy viszonylag új mozgalom az elektronikus tánczenében, ami másfajta módon hordoz politikai üzenetet, mint az, amit te játszol. DJ /rupture-re és más hasonló zenészekre gondolok, akik a legújabb, "menő" stílusokat arab, latin-amerikai és hasonló tánczenékkel, a gettók zenéivel stb. keverik.

Nem igazán ismerem azt, amit ő csinál. De azt hiszem, a klubzenében a problémát inkább a klubok jelentik, és nem annyira a dj-k és a zenészek, bár ezekkel is gyakran van gondom. A klubokat úgy alkotják meg, hogy elvágjanak a valóságtól. Sötétség, villogó fények, füst - ha egyáltalán megjelenik a valóság, akkor az valami hirdetés: Coca Cola, Red Bull, Marlboro. Csak a nagyvállalatok, a kapitalizmus valósága van jelen, és nem a harmadik világ, az éghajlatváltozás és hasonló problémák valósága. Ezek nem léteznek a klubokban. Biztonságos, elzárt, pénztermelő buborékok ezek. A zene is fontos, de igazából a kluboknak kellene megváltozniuk. Gondolj bele: minden egyes szombat este világszerte talán százezer ember is szórakozik a klubokban, és ez az egész mégsem lesz politikai mozgalommá. Ha így nézzük, akkor ez rettenetesen furcsa.

Vagy pont úgy van közük a politikához, hogy menekülést nyújtanak előle.

De egészen más ez egy iraki, egy iráni, egy palesztin számára, mint mondjuk egy New York-i számára. Egészen más dolgok elől menekülnek.

Beszéljünk a híres "kiáltványod" vagy "önmagaddal kötött szerződésed" (Personal Contract for the Composition of Music) jelentéséről. Azt írod, hogy nyilvánosságra kell hozni minden eszközt, amit felhasználtál, amiből a hangokat nyerted. Ennek a fajta átláthatóságnak kétféle értelme lehet: egyrészt az, hogy "te is meg tudod csinálni"; másrészt pedig erősítheti azt a képet is rólad, hogy amolyan "stúdiómágus" vagy, aki olyasmit tud kihozni a mindenki számára hozzáférhető hangokból, amit senki más.

Amikor elkezdtem elektronikus zenét játszani, a felhasznált technológiát mindenki igyekezett titokban tartani. Mindenki védte a "saját hangzását". Mintha feltaláltál volna egy gitárt, és csak neked volna gitárod, mindenki más csak basszusgitáron játszana. Aztán rájöttünk, hogy ez baromság, az egész nem a felszerelésről szól, hanem hogy mit csinálsz vele. Nem tudom megtanítani az embereket arra, hogy úgy használják a technológiát, mint én - bár néha tartok előadásokat erről -, de nem is a technológia a lényeg számomra. Tulajdonképpen az maga elég szörnyű, hadipari eszközök fejlesztésével jött létre, kínai vagy filippínó tinédzserek rakták össze - de lehetővé tesz, hogy megcsinálj bizonyos dolgokat. A ma esti koncert igazi sztárja voltaképpen a sampler volt. Igazán lenyűgöző, hogy fogsz valamit, egy hangot, és ugyanúgy meg tudod ismételni többször [mutatja]. Újrajátszod a pillanatot, megállítod az időt - az emberiség mindig erről álmodott: az örök életről. És itt van, tíz másodperc örökkévalóság. Más hangszereken nem tudsz soha teljesen egyenletesen játszani, valami mindig különbözni fog az egymás utáni ütemekben, nem lesz minden pont ugyanolyan.

Mechanics Of Destruction című lemezedet ingyen letölthetővé tetted, akkor amikor ez még nem volt olyan nagy divat, mint mostanában. Mit gondolsz a zene és az internet kapcsolatáról: valóban az egyenlő hozzáférést erősíti, a demokráciát?

Azt hiszem, a letöltés a közönség bosszúja a zeneipar ellen, másrészt pedig igazi katasztrófa a zenészek számára. A zeneipar mindig is meglopta az embereket, és érthető, ha az emberek bosszút állnak. Ugyanakkor a zenészek számára ez katasztrófális következményekkel jár. A ma esti koncerthez huszonöt ember utazott ide. A lemezfelvétel is rengeteg pénzbe kerül, és aztán mindenki ingyen megszerzi - ezt nem engedhetem meg magamnak anyagilag. Nem igazán zavar, ha mondjuk Oroszországban, Szíriában vagy más hasonló szegény országban az emberek letöltenek. Ott, úgy gondolom, egyfajta demokratikus közösségi érzés megnyilvánulása is lehet a fájlmegosztás. De a Nyugaton az egész kizárólag nárcisztikus: arról szól, hogy jogom van mindent elvenni, amit csak akarok. Legyen szó zenéről vagy brazil szójáról vagy vietnámi kávéról vagy mexikói gabonáról - mindehhez jogom van. Ez is az enyém, az is az enyém. Tehát ez teljesen más mondjuk Angliában, meg olyan helyeken, ahol másként nem tud hozzájutni a zenéhez az sem, aki érdeklődik iránta.

De az internetes zeneterjesztésnek is lehet politikai jelentősége.Például manapság minden korábbinál többen hallhatnak baile funkot, és sokunknak ez az egyetlen módja arra, hogy valamilyen módon kapcsolatban lépjünk a brazil favelák, a nyomornegyedek világával.

Igen, de miért kell, hogy kapcsolatba kerülj ezzel a világgal?

Hogy törődjek vele, hogy érdekeljen a probléma.

De nem kell ahhoz megtapasztalnod valamit, hogy törődj vele. Nem kell a brazil favelák zenéjét hallanom, hogy izgasson a probléma. Ami engem illet, számomra sokkal inkább megfelelő lenne, ha mondjuk húszéves koromban elkezdeném a karrieremet, és hatvanévesen hallanék először baile funkot, és akkor mondhatnám azt, hogy ez lenyűgöző. Hetvenévesen hallanék először magyar népzenét, nyolcvanévesen rockandrollt, kilenvenévesen house-t. Ez sokkal izgalmasabb lenne, mint ami ma van: ha visszamegyek a hotelbe, a wifi segítségével a világ összes zenéjét meghallgathatom. Így unalmas lesz a világ. Fogsz mindent, minden ötletet és elképzelést, ami bárhol született, és egyetlen kis dobozba összepréseled őket. Minden kontextus nélkül találkozol velük. Ha látok egy öregembert az utcán, csak egy öregembert látok, nincs vele semmilyen kapcsolatom. Pedig lehet, hogy egy bújkáló náci háborús bűnös; vagy Pierre Boulez, a világhírű karmester; vagy a nagyapám, akivel soha nem találkoztam. Semmit nem tudok róla, amíg nem beszélgetek vele. A zene is ugyanilyen. Semmit nem tudsz róla, amíg nem ismerkedsz közelebbről a történetével, nem köteleződsz el mellette. A zene kapu egy másik világba, nem maga a másik világ. Nem cél, csak az utazás kezdete. Valami, amit emberek valami okkal raktak össze. Nem a termék, hanem a folyamat a fontos. A legjobb zenéknek mindig megvan a maguk sajátos története. "Meghalt a legjobb barátom, bementem a stúdióba, és negyedóra alatt felvettem ezt a dalt." Vagy mondjuk: "Tíz évig tartott, mire megírtuk ezt a lemezt." De mi az új Britney Spears-lemez története?

Korábbi cikkeink	Herbert azt kéri, énekelj neki a telefonba Ennél többet vártam tőled - Matthew Herbert, a Jesu és a Dälek új lemezei
Későbbi cikkeink	"Már mindenki láthatja a katasztrófát" - Efrim a Quartnak A túlzás eltúlzása: a Matthew Herbert Big Band Budán
Kapcsolodó linkek	Matthew Herbert hivatalos