A magyar rock megmentői: Jacked versus Gonzo

Puskár Krisztián [2008. április 22. 08:45]

Egyre masszívabb a hazai indie, a színtér-kedvencek közül havonta jelenik meg valamelyiknek lemeze, többnyire bemutatkozó anyaga. Milyen érzés lehet józanul, egyedül és hétköznap hallgatni azt, amit eddig csak enyhén ittasan, mások társaságában néztünk, hangzavarban, hétvégén? Első lemezzel jelentkezett a fehérvári Jacked és a debreceni Gonzo. Az egyiket jobban várta a szakma, mint a másikat. Az egyik jobb is, mint a másik. Nyugat-Magyarország versus Kelet-Magyarország.

Jacked
Stop The Show

Universal, 2008.

Gonzo
Lost And Found

Gonzo, 2008.

Valószínüleg örökké megválaszolatlanul marad a kérdés: hogy akkor úgy lehet-e könnyebben befutni, hogy valami mást csinálunk, vagy úgy, hogy tisztességesen beállunk a sorba, csak tudatosabban építjük fel a dolgokat? Vagy esetleg lehet a kettőt együtt is? Van-e egyáltalán más? Fura dolog az akarás, mert az ront el mindent, magától értetődik, de közvetlenül mégsincs köze a zenéhez. Sokkal inkább a szaráshoz. Mindenki Londonba akar menni, mert ott jobb. De ott is szarok az együttesek, csak legalább nem törik az angolt. Mert az anyanyelvük. Vagy akkor tessék Rióba menni, az valahogy mindenkit megihlet. Vagy tessék zenét csinálni, csak úgy.

Még ha félre is tesszük a fenti megközelítést, akkor is ott van nekünk a fehérvári Jacked, mely az utóbbi másfél évben az egyik legígéretesebb hazai indie-zenekarrá vált, pedig még lemeze sem jelent meg. Illetve volt két ep-jük, de nem ezért voltak sikeresek. Jó koncerteket adtak, azért, ráadásul nem egy elkésett nemzedéket képviseltek, számukra már a Libertines-szel kezdődött a világ, saját generációjukat szólaltatták meg. Ami jó. Ki mást kéne felkarolni, ha nem azt, aki tehetséges, és relatíve nagyobb tömeget is képes megszólítani/megszólaltani? Egy majorrel (Universal) kötött szerződésben épp úgy benne van a jó lehetősége, mint a rosszé. Hát a Stop The Show című lemez nem lett jó, viszont szép és céltudatos a borítója.

Az élőben nyújtottakhoz képest igazán meglepő, hogy a Stop The Show legnagyobb problémája az, hogy szinte teljesen homogén, gyakorlatilag nincsenek rajta kiemelkedő dalok. Bár minden korrektül össze van rakva, ez ezen a szinten már nem lehet dicséret. A bő félórás lemezen néhány kivételtől eltekintve jellegtelenül követik egymást a kamasz gondterheltséggel pattogó számok, időnként kicsit lelassulnak, időnként felgyorsulnak, nagyjából szabályos időközönként; panelek. Azt pedig a legjobb esetben is maximum kétszer illik elsütni egy albumon (igazából már annyiszor se), hogy vége a dalnak, három másodperc szünet, aztán (hoppá) mégsem, újraindul. Nem pedig hatszor. A refrének slágeresek, de leginkább olyan értelemben, hogy erre lettek kitalálva, nem pedig azért, mert megjegyezzük őket. Kellemes háttérzenének viszont azért nem működnek, mert Mórocz Tamás énekes hangja tolakodik és affektál. De emiatt olyan, mintha nem lenne akcentusa.

Inkább jó pillanatok vannak a Stop The Show-n, mint kiemelkedő számok. A Why I Should Run egy pontján Mórocz például meglepő és jóleső sikítással próbál kitörni, a Fault Of My Life (egy leállás után) szórakoztató és laza funkos pörgéssel ér véget, a címadó dal első fél perce meg feszes és meglepően súlyos garázsrockot ígér, de a fél perc után elfárad (vagy csak megunja), és inkább az egész lemezt elnyomó biztos középtempós indie-tangliba vált vissza. Épp ezért ezt a dalt is, hasonlóan a többihez, hajlamos az ember elfelejteni, vagy inkább összekeverni a többivel. Kivétel talán a sokszor hallott Gloria, valamint az I Dont Mind, ami messze a legjobb dal a lemezen, a refrénje beleég az emberbe, lendületes és szenvedélyes, átjönnek benne az érzelmek. Csak két és fél percig tart, viszont nemcsak ehhez a lemezhez mérten jó.

Talán túl sokáig várt a Jacked, és két ep után elfogyott az ereje a bemutatkozó albumra, vagy csak egy jó producerre lett volna szüksége, nem tudom. Mert a fiúk fiatalok és tehetségesek, a hangszereikhez is hozzá tudnak nyúlni jól. De nem zsenik, lett volna ezen még mit dolgozni. (C)

Kidolgozottabb is, könnyedebb is, de leginkább sokkal szórakoztatóbb anyag a debreceni Gonzo bemutatkozó lemeze. Bár a csapat egy-két éve szintén angol nyelvű szövegekre váltott, a Lost And Found mégis realistább lemeznek tűnik, többek között azért, mert a tagok sokkal szerényebben állnak hozzá ahhoz, amit csinálnak, másrészt pedig jobban érződik rajtuk a magyar közeg, meg a magyar hatások is. Azaz régen szerették a Depeche Mode-ot, tréfálkozhatnánk, de nem. Mindenesetre a Peeping Tom című dalnál pl. biztos sokaknak eszébe jut majd a Neo is. Azért nem kell megijedni.

A Gonzo könnyedén nyúl a kései, popos újhullámhoz, a legelső Duran Duran-lemez (vagy mondjuk a Cure The Walk című számának) diszkós galoppozásához, benne van a Flock Of Seagulls melankolikus emelkedettsége, hangzásban ehhez jön még a britpop telítettsége; illetve egy jellegzetes magyar indie-árnyalat, egyrészt a dallamvilágban, másrészt magyar nyelvi szerkezetek angol leképzésében – ilyen a Gonzo egy mondatban. De ami igazán lényeges, hogy a Lost And Found dalai jók, hetvenöt százalékban táncra és jókedvre ösztönöznek.

A lemezt viszonylag szolidan nyitó, aztán egy ponton feszessé váló, majd tényleg megkapó vokállal kiteljesedő Tidal Wave tempója egészen a negyedik számig kitart. A szintipoposan kezdő Peeping Tom (az internetszexről szól és egy "helló-helló"-vokál is van benne) és a Superego az album legerősebb dalai. Utóbbiban egy skás kiállás is van, ami inkább hat idétlennek, de azért rendben van. A többnyire metronómnak és játékos díszítésnek használt elektronika is működik. (Kivéve a szintivonósokat, melyekkel szemben személyes fenntartásaim voltak mindig is.) A Lost And Foundon csak két-három gyengébb szám van, és bár sokszínűnek nem nevezhető, egyáltalán nem unalmas lemez. Egy jó (Lose Everything) és egy kevésbé jó (Vibrations) nyugis szám után jut még ütős diszkósláger a második felére is, ilyen az Underground, de jó a refrénje a Quarksnak is.

Nem érdemes tovább ragozni, az mindenesetre tanulságos, hogy a szerzői kiadásban megjelent Lost And Found jobban szól, mint a Stop The Show. Azt viszont nem értem (úgy általában máskor sem), hogy miért kell a lemezt egyértelműen lezáró címadó dal után odabiggyeszteni még a Peeping Tom ún. rádiós verzióját. De komolyan, kétszer ugyanazt a számot a diszkóban sem illik leadni. (B)

Korábbi cikkeink	Megvannak az osztrák tehetségkutató magyar résztvevői Megint harminc - Tues-die a Kultiplexben Szerencse a szerencsétlenségben - Jacked a Trafóban Vigyorgós rockandroll - Jacked az A38 Hajón
Későbbi cikkeink	Pisti nem alakoskodik. Óriás és Hammer Of Gods Ott egy repedés: Isten Háta Mögött A Gonzo képviseli Magyarországot Liverpoolban Bárcsak tuskó lehetnék! Locust On The Saddle és Saint Petrol Nagyon ki volt találva. Magyar indierockerek Michael Jacksonról Legelő vagy pince? A Magyar Rock Sorskérdéseiről A magyar rock megmentői 2: Rebel Funky Whitewater Rengeteg zenész énekli a legnagyobb magyar slágereket a Szigeten
Kapcsolodó linkek	Gonzo MySpace Jacked MySpace