Turistákkal együttműködő, drogterjesztő szervezetet fogtak Ibizán
24 drogkereskedőt...Tovább
Papa Bumbapa utoljára kinézett az ablakon, mielőtt bezárta volna a boltot. A brooklyni utcák szokatlanul kihaltak voltak, az ősz hajú boltos pedig már nyúlt volna a kulcsaiért – úgy látszik, nem jön már senki, morgott magában –, amikor hirtelen nyolcévesforma fiút pillantott meg átrohanni az úttesten.
- Papa Bumbapa, várjon kérem! – kiáltott a fiú.
- Gyere csak, gyere, a szüleid biztosan odalent várnak – mondta az öreg, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy kik a fiú szülei. A boltos figyelmét ekkor már egészen más kötötte le.
A fiú arca egészen kipirult a futástól.
- Ugye még nem kezdődött el? Ugye nem?
Az öreg válaszra sem méltatta, kifelé fordította a CLOSED táblát, majd elindult a bolt hátsó része felé. Ott aztán félretolt néhány dobozt, és eltűnt az addig eltakart ajtó mögött. A fiú bizonytalanul követte, aztán mikor belépett az ajtón, kis híján orra esett a sötétben. Rozoga falépcső vezetett le a pincehelyiségbe.
A gyéren bevilágított, csarnokszerű föld alatti teremben zsúfolódott össze az egész egyházközösség. Minden hónapban összegyűltek a titkos pincében, de hogy mit csináltak, arról fogalma sem volt a fiúnak, mert eddig sosem engedték, hogy ő is eljöjjön. A mostani Gyűlés azonban különös jelentőséggel bírt. A fiúnak eszébe jutott, ahogy az apja még reggel komolyan a szemébe nézett, és azt mondta, fiam, ma te is velünk jössz a Gyűlésre. A szüleit nem látta ugyan, de úgy gondolta, biztosan valahol elöl lehetnek, ezért megpróbálta átfúrni magát a lábak között. Egy darabig el is jutott, de középtájon olyan sűrűvé vált az embertömeg, hogy képtelenség volt tovább haladni.
Papa Bumbapa ekkor az összegyűltek elé lépett és egy elefántcsont pálcát emelt a levegőbe, majd szó nélkül leengedte azt. A fiú ebből semmit sem látott, de egy furcsa, egyre erősödő morgásféle hangra lett figyelmes. Ahogy felnézett, a szomszédban lakó Warra nénit ismerte fel, aki, legnagyobb megdöbbenésére, énekelt. Hiszen még csak mosolyogni sem látta soha az idős asszonyt, nemhogy énekelni. A pincehelységet betöltötte a közösség hangja, mely egyre határozottabban hasonlított éneklésre, mint morgásra.
A fiú csak a Gyűlés végén találkozott a szüleivel. Anyja szemében könnyeket látott, mégsem tűnt szomorúnak. Az apja ismét ránézett nagykomolyan, és azt mondta:
- Isten hozott közöttünk, fiam.
![]()
Hát, valami ilyesmi hangulata van a Yeasayer zenekar bemutatkozó lemezének, az All Hours Cymbalnak. Legalábbis ez az egyik rétege, e mellé legalább ilyen fontos lenne odatenni a tavaszköszöntő ünnep történetét egy nigériai folyótorkolatban, elképzelni a kurd munkanélküliek panaszkórusát, és mindehhez a Lonely Planet-es turisták rácsodálkozását a teheráni piactérre. Ők maguk mindenesetre közel-keleti pszichedelikus snap-gospel-popnak nevezik.
Az egyik biztos pont az egyébként rendkívül nehezen megfogható lemezen a dalok közösségiélmény-jellege. Ezek a számok egy szorosan összetartó, közös gondokkal és közös örömökkel bíró csoport énekeit idézik meg, melyek előadása fontos szociális esemény, amibe kicsit belefeledkezhet minden résztvevő. (Igen, valójában persze négy huszonéves brooklyni neohippi alaposan hájpolt számai, akik a 2007-es SXSW-en robbantak be a köztudatba, de ez abból a szempontból teljesen mindegy, hogy amikor az ember egyedül, lehetőleg fejhallgatón keresztül befogadja az All Hour Cymbalst, akkor miféle hangulat keríti majd hatalmába. Merthogy elsősorban így érdemes befogadni. Ebből máris kitetszik az első érdekes ellentmondás, hogy ugyanis főleg magányosan lehet átérezni ezt a közösségi szellemet.) A dalok a bút akarják feledtetni, de úgy, hogy a bú azért érezhetően, ugrásra készen ott lapul meg a háttérben. A törzsfőnök azt mondja, igen, vannak bajaink, a víztartalék fogyóban, az ellenség egyre közelít, és a varázslónk is halálán van, de felejtsük most el ezt egy kicsit, énekeljünk együtt és merítsünk abból erőt. Ennek explicit megjelenése például a slágerszám 2080 kezdő sora: "I can't sleep when I think about the times we're living in", és a későbbiekben is átjárja a dalokat valami baljós sötétség - miközben a Yea-t is gyakran mondják azért.
Szóval akkor mi is ez, világzene? Nos, nem éppen, az album három igazán szerethető tulajdonsága közül az egyik azonban mégis az, ami az úgynevezett világzene lényege kellene, hogy legyen: az a feszültség, amit egymástól minden értelemben távoli kultúrák találkozása kelt. A legemlékezetesebb pillanatok a lemezen ilyenek: a No Need To Worryben a vallásos epifánia az album egyetlen klasszikus gitárszólójába torkollik, a Forgivenessben pedig az a tényleg elképesztő találkozás jön létre, ahogy a fehér gyerekek játéka, a shoegaze a gospellel olvad össze. Máskor meg a nyugat-afrikai highlife találkozik a posztrockkal. És a nyolcvanas évek az abszolút 2007-tel. (Egyébként pedig világzene-ügyben a srácok teljesen jogosan mondták el, hogy ez a kategória tulajdonképpen a nem-angolszász zenét jelenti az angolszász terminológiában, vagyis lényegében semmilyen tartalommal nem bír, de ha ez bárkinek örömet okoz, nevezze őket nyugodtan világzenének.)
A Yeasayer-barátok második ütőkártyája olyan erős, hogy a zenetörténetben már számos, elsőre öncélú művészkedésnek tűnő lemezt mentett már meg, ez pedig az, hogy amit hallunk, az tulajdonképpen popzene. Dallamos, dúdolni lehet. Néhol fülbemászó. Ez a pop olyasféle, ahogy mondjuk a TV On The Radio elővezeti azt (ez a Yeasayer frontembere, Chris Keating és Tunde Adebimpe előadásmódja közti szembeötlő hasonlóságon túl is igaz). Sajnos ezúttal ez a kártya csak felet ér, az album második felén ugyanis egyértelműen háttérbe szorul a popzeneiség, és aminek átadja a helyét, az egyrészt nem áll nagyon távol az öncélú művészkedéstől, másrészt kicsit fárasztó már középtávon is.
Valószínűleg kiderült már, hogy a Yeasayernek sikerült elég rendesen zavarba hoznia. Senkinek sem hiszek, aki bármiféle végső igazság tudójának véli magát ezzel a lemezzel kapcsolatban. Teljesen helyén való, hogy valószínűleg nagyon sokan lesznek, aki az első hallgatás után a sarokba hajítják a lemezt, és zavaros eszképista maszlagnak tartják majd, közben meg például a Drowned in Sound szerint ez volt 2007 egyetlen paradigmaváltó albuma.
Csak hát az van, hogy már a legelső hallgatásnál megfogott valami ebben a lemezben, ami azóta sem hagy nyugodni, és ez a harmadik, egyben legfontosabb érv mellette. Ez a bizonyos je ne sais quoi, ami miatt bizonyos lemezeket, amiket semmiképp nem hallgatnánk meg minden nap, és amin kétségtelenül vannak gyengébb számok is, újra és újra előveszünk hosszabb-rövidebb időközönként, és bár minden egyes hallgatás előtt tudjuk, hogy nem kerülünk majd közelebb hozzá, azért abban is biztosak lehetünk, hogy izgalmas élmény lesz. Legutóbb ugyanezt a Liars Drum’s Not Dead című albumával kapcsolatban éreztem, ami ugyan teljesen más zene, hozzáállásban mégis igencsak hasonló a brooklyniak produkciójához.
Szerintem ilyen lemez az All Hour Cymbals, de könnyen lehet, hogy tévedek.
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
A plakáttal csak hazudni lehet
Kenczler Márton tervezi most a legkarakteresebb filmplakátokat Magyarországon. Interjú.
Árpa Attila: Szomorú, hogy az RTL előveszi a Való Világot
"Kényelmes, de drága utat választott az RTL, amely nem tud újat mutatni."
Múzeumok, ahol a külcsín a lényeg
Vannak olyan múzeumok, amelyeknél már az építészeti kialakítás is megér egy utazást.