Ingyenzene: rockolnak az agykutatók

Rónai András [2007. július 30. 12:41]

Egy újabb Beatles-mashup, amit gyorsan le kell tölteni, mielőtt lecsapnak a jogászok. Mike Patton új lemeze végig, ingyen. DJ /rupture rádióműsort vezet. Újraélhetők a kilencvenes évek az MTV előtt töltött vasárnap estéi. Szicíliai zenészek improvizálnak, afrikáner fiatalok élik át nemzeti büszkeségüket, az agykutatók pedig dalban mondják el, hol laknak az érzelmek.

Itt az új Beatles-mashup! Cracked Pepper a címe, a Sgt. Pepper összes száma végig van mashupolva benne a kisbetűs szerzők, ccc és ill chemist által: felturbózva egy-két, öt-hat másik Beatles-szám részleteivel, plusz: Clash, David Bowie, Brian Wilson, Air, Groove Armada, Gary Glitter, Stevie Wonder, George Gershwin és még sokan mások. Innen tölthető le (sok különböző formában), siessünk vele, mert a jogászok is gyorsak. Az egyes számokban felhasznált minták listája itt látható. Az eredmény vicces és szórakoztató, a sok-sok belepakolt részlet olykor kissé kaotikussá teszi a számokat, de az esetek túlnyomó részében mégis jól jönnek ki a dologból. (Akinek nincs meg a Grey Album, a híres és nagyszerű Beatles: White Album + Jay-Z: The Black Album mashup, ami a jogászok közreműködésével népi hőst csinált DJ Dangermouse-ból, az kattintson ide és töltse le azt is.)

Nem tudom, mekkora élmény ez az oldal (blog? vagy hogy nevezzük az ilyet?)  annak, aki az MTV bejövetelekor nem tapadt vasárnap esténként a 120 Minutes alterműsor képernyőjére, annak fénykorában, a kilencvenes évek eleje-közepe felé – aki tapadt, annak nagy (élmény, mármint). Semmi fölösleges körítés, csak minden nap öt új klip, nem feltétlenül a 120 Minutesből felvéve, de olyanok, amik abban is futottak annak idején. Komolyan bele lehet feledkezni (legalábbis egy bizonyos kor felett), amire emlékszel, abba azért, amire nem, abba azért. Igazából hamar kiderül, vagyis hát felidéződik, ami annak idején is hamar nyilvánvalóvá vált: hogy eléggé egysíkú azért a zöme; de az vesse az első követ a tíz évvel ezelőtti indie-re, aki szerint ma olyan rettenetesen sokkal változatosabb ez a műfaj, vagy bármelyik másik. (Itt találtam, ők is belezúgtak.) 

DJ /rupture, aki majdnem mindig izgalmas dolgokat csinál, nemrég rádióműsort indított, (hol máshol, mint) a WFMU-n. A Mudd up! archívuma itt van: meghallgatható az összes eddigi adás. Számlisták ugyanott, a műsorhoz tartozó blog meg itt. Mindenféle, inkább a táncolható kategóriába tartozó világzene; mindenféle, inkább a kevésbé táncolható kategóriába tartozó elektronikus tánczene (kevésbé és nagyon tört ütemekkel) – erre számíthatunk /rupture-től, de most nem egymás mellett-alatt-fölött szólnak egyszerre sokan, gyorsan váltogatva, mint a mixeiben. Szépen lemennek a számok, a műsorvezető beszél róluk, és néha vannak vendégek is, akik mixelnek és beszélgetnek. Egy rendes műsor, na, amit érdemes hallgatni, világzene- és elektronikustánczene-rajongóknak egyaránt. (Aki nem hallott volna még igazi /rupture-mixet, az innen töltheti a hamar klasszikussá nemesedett Gold Teeth Thiefet.)

Teljes egészében meghallgatható a Tomahawk új lemeze, az Anonymus az ő MySpace-oldalukon. A Tomahawk általában Mike Patton egyik együttese a sok közül, most viszont inkább egy alkalmi underground szupergrup: Duane Denison (ex-Jesus Lizard!!!) és John Stanier (Battles!!!, ex-Helmet!!!) gitáros-dobos indián dallamokat játszott fel, aztán elküldték Pattonnak, aki ráénekelt meg még hozzátett ezt-azt. Gondolom, csak azért Tomahawk néven jelent meg, mert ugye indián, tomahawk, értitek. A sem világzene, sem rock, sem indusztriál, sem egyéb lemez egyesek szerint zseniális; mások szerint elég jó, bár sok rajongót megzavar majd; megint mások szerint szörnyű. Szerintem szörnyű, de ki-ki döntse el maga.

Vajon hány olyan magyar zenekar van, akik industrial stoner stílusban játszanak saját maguk szerint (szerintem nem pont, de mindegy), a Neurosist, a Godflesht, a Pitchshiftert, a Scornt és még ezeknél is obskurusabb együtteseket jelölik meg hatásként, és első albumukat egy ausztrál kiadó adja ki? Legalább egy van, és nagyon valószínű, hogy több nem. Ez az egy a Roncsipar. Nem sok könyörületet ismerő zenéjük több helyről megismerhető: MySpace-oldalukon van egy szám az Antimonumentum lemezről és egy másik, máshonnan; a Zajlik.hu-n két, a Grindhead kiadó oldalán egy letölthető mp3-fájl. Honlapjukon azt ígérik, nemsokára lesz új anyag is.

A Naked Musicians húsznál is több szicíliai improvizátort takar, akik Francesco Cusa vezényletével improvizáltak össze egy lemezt A Sicilian Way Of Cooking Mind címmel. Itt meghallgatható  négy szám, itt pedig mindegyik darabból egy-egy kétperces részlet. Szabad zenélés, de nem a véresen komoly, hanem a felszabadult, semmit sem tisztelő attitűddel, amibe belefér James Brown vagy a szörnyű olasz pop kifigurázása, az összevisszaság és a meglepően összeszedett és átélhető dallamok is. Ha tudnék olaszul, ezek után elolvasnám az "akaratlan improvizáció" nevű módszer leírását is ezen az oldalon.

A múlt hét végén a Financial Times kultúrmelléklete teljes első oldalát egy dél-afrikai előadónak szentelte. Bok van Blerk De La Rey című számával vált nagyon híressé, ami az egyetlen, amit MySpace-oldalára feltett. (Ha jól sejtem, hivatalos oldalán még ennyi zene sincs – ha igen, azt jól eldugta az afrikaans nyelven nem olvasók elől.) Hogy afrikaans nyelven énekel egy afrikáner fiatal, erősen nosztalgikus és némi militáris felhangokkal bíró dalt egy búr tábornokról (ő Koos De La Rey) – ez némi felzúdulást váltott ki az országban. A szélsőjobbos dél-afrikai fehérek örömmel üdvözölték; Bok van Blerk azt mondja, ő nem szélsőjobbos, de igenis van afrikáner öntudata neki; a miniszterelnök pedig nem ítélte el a dolgot, pedig mintha várták volna tőle többen. Mindez még tavaly kezdődött, de a FT-hoz és azon keresztül hozzám most jutott el. A szám szerintem teljesen felejthető, de a kulturális jelenség érdekes és tanulságos. Lehet párhuzamokat és ellentéteket keresgélni mindenféle mással.

Szintén inkább kulturális jelenségként és nem zenei produkcióként érdekes az Amygdaloids együttes, amit Joseph LeDoux neves agykutató  alapított tudós kollégáival. A jelenség, meg a valamely vicces tudós által heavy mentalnak (haha) nevezett stílus annyira jól mediatizálható, hogy mindenféle újságok cikkeket szenteltek nekik (pl. lásd a Salon hosszú interjúját), mielőtt még kihozták volna első lemezüket, aminek szintén Heavy Mental lesz a címe. A tudósok irigyek, vagy mondjuk inkább azt, hogy egy másik világban élnek: MySpace-oldalukon nincsenek teljes számok, csak rövidebb részletek. A zene minősége persze így is megítélhető sajnos, viszont nem élvezhetjük teljes szépségükben a bonyolult neurológiai koncepciókat állítólag szellemesen elmagyarázó dalszövegeket. Az All In A Nut szól arról, hol lakoznak az érzelmek: az amygdala (mandulamag) nevű területen az agyunkban.

Korábbi cikkeink	Ingyenzene: hallgasd meg az év leghülyébb című lemezét! A rendszerváltás nyertesei: személyes poptörténelem 1990-ből
Későbbi cikkeink	A tudomány bizonyította: kb. véletlen, miből lesz sláger Jön a Crazy folytatása, meg egy csomó minden még Már semmi se szent: itt az első legális Beatles-hangminta Kell az agynak egy kis csend a sok zene között Ingyenzene: Metallica hárfán, tetovált jazzénekesnő