Építészetről táncolni, de tolókocsival - a magyar popzenei újságírás

Bede Márton [2007. június 05. 12:00]

Egy olyan országban, ahol popzene és újságírás egyaránt csak nyomokban léteznek, törvényszerű, hogy a kettő kombinációja szintén tragikus legyen. Szorítsuk hát össze fogunkat, és tárjuk fel honnét jött, mivé lett, és hová kellene mennie a magyar popzenei újságírásnak.

A New York Times 2006 nyarán hosszú cikket közölt a Sunn O))) nevű experimentális metálegyüttesről. A brit Guardiannak külön popzenei rovata van, vasárnapi kiadása, az Observer pedig havonta egyszer egy komplett mellékletet is szentel a műfajnak. A német Der Spiegel rendszeresen ír popról, a Long Blondes együttes például tavaly simán kapott náluk egy teljes oldalt. A szaklapok és szakszájtok sora minden európai nyelven szinte végtelen, a blogok eljövetelével pedig gyakorlatilag befogadhatatlan mennyiségű információ és vélemény lett közkinccsé. Ma már senki nem vitatja, hogy a popzene felnőtt a nagyobb múltú művészeti ágak mellé, sőt, forradalmi hevületben messze túl is szárnyalta mindegyiket. Épeszű médiumnak ennek megfelelően kötelessége foglalkozni a poppal, folyamatosan dokumentálva annak rezdüléseit, szakértő kritikusainak segítségével pedig kielemezve termékeit. Magyarországon ilyesmiről szó sincs.

Magyarországon normális popzenei újságírás 1989 előtt az ismert történelmi okokból kifolyólag nem létezhetett. Pedig a rendszerváltás előtt a magyar pop speciel sokkal nagyobbakat tudott dobni, mint az azóta eltelt lassan húsz évben. Ha a Quart most nekiállna összegyűjteni minden idők húsz legjobb magyar lemezét, a listának legalább háromnegyede a mocskos időkből származna annak ellenére is, hogy ma már mindent ki lehet adni, akkor meg szinte semmit nem lehetett. Ám hiába találta meg a módját az Európa Kiadó, hogy szélesebb közönség előtt is énekelhessen az agyakban ülő kopasz cenzorokról, a CPG pedig még a rohadt büdös kommunista banda felakasztásának szükségességéről is ordíthatott, míg le nem csukták az egész bagázst, nem volt, aki ezekről a máig releváns zeneművekről épeszűen írni tudjon és merjen. Mint ahogy nem írtak korábban az épeszűen az Illésről, a Kexről vagy a Syriusról sem.

A korszak két jelentősebb ifjúsági lapja, az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság ugyan foglalkoztak popzenével, ám az itt megjelenő írásokat sem újságírói munkának, sem pártatlan (szóvicc!) kritikának nem lehetett nevezni. Itt indult a máig működő Sebők János karrierje, és maga Galla Miklós is a Magyar Ifjúság popügyi szakszerzője volt, mielőtt a GM 49-el valami sokkal értelmesebbre nem adta a fejét. Sajnos az itt publikáló szerzők maguk is annyira el voltak zárva a nyugati poptól, hogy esélyük sem volt színvonalasat írni. A maximum, amire 1989-ig a kommunista sajtóban futotta, az ezek a jelentős, fiatalok tízezreit megmozgatni képes művészek el nem ítélése volt. Ebben a közegben Sebők tisztességes, az együttesekkel nyíltan szimpatizáló, ám meglehetősen amatőr cikkei és könyvei (Magyarock 1-2) már kiemelkedő alkotások lehettek,

1989 előtt nem volt az országban Pataky Attila és a Piramis együttes öltözködésénél mélyebbre ásó popzenei médium. Nem volt magyar Tom Wolfe, aki dokumentálta volna az egyébként nálunk is izgalmasan megszülető ifjúsági szubkultúrákat, és nem volt magyar John Peel, aki hibátlan ízlésével generációkat nevelt volna a minőségi pop imádatára és minden egyéb csendes megvetésére. Nem volt magyar Rolling Stone vagy Creem, de még NME vagy Melody Maker sem, így nem volt olyan magyar popzenei biblia, amely hétről hétre megmondta volna az igazságot az ország tinédzsereinek. És így természetesen nem volt magyar Robert Christgau vagy Greil Marcus sem (Lester Bangs pedig pláne nem), magyar popkritika még akkor sem létezett, amikor popzene már évtizedek óta igen, és ha egyszer valaki a végére jár annak, hogy ebben az országban miért ekkora az ízléstelenség popügyileg, az egészen biztosan be fogja bizonyítani, az egyik legfőbb ok a kritikai hang hiánya volt.

A rendszerváltás után valamivel javult a helyzet, hiszen például már bármit le lehetett írni. Ennek örömére éppen 1989-ben jelent meg Az új hullám évtizede I. Szőnyei Tamástól, az első magyar könyv, amely leírta, hogy a Beatles óta eltelt huszonöt évben a nyugati popzene nemcsak dögunalmas rockot produkált. Egy rakás rövid életű, lelkes, ám gyakorlatilag analfabéták által írt újság és magazin mellett a kilencvenes évek két legfontosabb fejleménye a csecsszopó magyar popzenei újságírás szempontjából a Magyar Narancs és a Wanted voltak.

Összeomlása és eljelentéktelenedése előtt a Narancs volt az egyetlen magyar sajtótermék (és sajnos ezt a mai napig nem is sikerült másnak összehoznia), amelynél olyan szerzők dolgoztak, akik nem csak relatíve tájékozottak voltak popkulturálisan, hanem képesek voltak egy cikket is nagyjából a kor követelményeinek megfelelően megírni. Mind írásilag, mind zeneileg voltak ma már csúnyának tűnő lemaradások, ám ettől még kétségtelen tény, hogy a kilencvenes évek elején magyarul csak itt lehetett olvasni a releváns zenékről, a Fugazitól egészen az éppen megszülető technokultúráig.

A Narancsfül popzenei mellékletből kinőtt, és ennek megfelelően a Naranccsal több ponton is összefonódó Wanted vitathatatlanul minden idők legjobb magyar poplapja lett. Az volt a szerkesztősége nagy mázlija, hogy 1996 és 2002 között létezve pont elkapták az utolsó olyan időszakot, amikor Magyarországon még nem volt annyira elterjedt az internet, hogy a popzene iránt érdeklődő és angolul olvasni képes közönség mindent gyorsabban, ezerszer jobban és több szakértelemmel megírva érhessen el, mint amit itthon bárki produkálni tudhat. A Wanted szerzői közt volt olyan, aki írni tudott, olyan, aki értett a popzenéhez, sőt, többen mindkét fantasztikus képességet birtokolták. Ennek köszönhetően a még valamiféle saját nyelvet és arculatot is kidolgozó lap kakas lehetett ezen a szemétdombon egészen addig, amíg a tulajdonos Sziget meg nem unta a veszteségek finanszírozását, és a Wantedből annak szánalmas utódját, a Wan2-t nem csinálta meg.

2007-ben a mainstream magyar sajtótermékek közül egyik sem foglalkozik rendszeresen popzenével. Nincs Magyarországon olyan napilap, amely rendszeresen közölne lemez- vagy koncertkritikákat. Amikor meg igen, abban sincs sok köszönet. Csak a vicc kedvéért itt van mind a négy tahógyár kritikája a budapesti Shakira koncertről, különös tekintettel a Magyar Hírlap MTI-feldolgozására. A legviccesebb, amikor ezek a lapok időnként igyekeznek lépést tartani a fiatalokkal, és cikkeket közölnek a popipar eseményeiről. Elrettentő példaként álljon itt két Népszabadság-cikk, egy sefüle-sefarka eszmefuttatás a már említett Sebők Jánostól, amelyben szerepel a "popmodern" szó, valamint egy minden bizonnyal súlyosan terhelt fiatalember írása arról, hogy milyen kurva drága ma metálegyüttest alapítani (ennek a cikknek a végén van a magyar sajtótörténet talán legmulatságosabb keretes írása, amelyben Biszku Béla elmondja, mi az az underground).

A helyzet a kulturális/közéleti/életmód hetilapoknál és magazinoknál sem jobb. A Narancsnál nincs világos popzenei szerkesztés, egyes számokban egy betű sincs a műfajról, néhányba meg mindjárt több cikk is jut. Ezek szinte kivétel nélkül lemezkritikák, általában jelentéktelen albumokról és gyakorlatilag eredeti meglátások nélkül. Az Élet és Irodalomban még táncelőadások kritikáinak is jut rendszeresen hely, popzenének azonban csak nagyjából negyedévente egyszer. A közéleti hetilapok mezőnye pedig annyira sivár ilyen szempontból, hogy még Pozsonyi Bucó Ádám hülyeségei a Demokratában is igazi felüdülést jelentenek, amikor kivételesen zenével foglalkozik a szerző. Jelenleg Magyarországon egyetlen, a csöcsös posztereknél többre vágyó fiatalokra célzott életmód-havilap sincs, pedig az internet térhódításával valószínűleg már csak ezeknek lesz a nyomtatott piacon jövője, másrészt ezekben ideális lenne a terep a popzenei témák alapos feldolgozására. És nincsenek erre a célcsoportra lövő weboldalak sem.

Semmi sem bizonyítja jobban a magyar popzenei újságírás tragikus állapotát, mint a Dob+Basszus tévésorozat tetszőlegesen kiválasztott epizódja. Ehhez a valóban hiánypótló, a magyar televíziózásból igényességével és szakértelmével magasan kiemelkedő műsorhoz szemmel láthatóan lasszóval sem tudtak összefogdosni annyi popügyi szakértőt, amennyi egy ilyen jellegű dokumentum-sorozatba a korabeli felvételek és a visszaemlékező zenészek mellé még kellene. Egyszerűen nem létezik öt darab pophoz értő, beszélni képes magyar ember, és így rendszeresen az a furcsa helyzet áll elő, hogy a legjobbakat a tárgyalt zeneszámokról az a Fáy Miklós mondja, akinek ugyan nem ez a szakterülete, viszont cserébe nem hülye.

Ami ma Magyarországon popzenei újságírásnak nevezi magát, az jobb esetben lelkes dilettantizmus, a rosszabbikban pedig primitív ostobaság. Az elsőre a legtöbb példát a műfajok mentén öndefiniáló médiumokban lehet fellelni, a Freee Magazintól a Punkportálig. Ezek többnyire elég jól elszórakoztatják az irántuk érdeklődő szubkultúrákat, ám mindegyiküknek van két, kinőhetetlen gyermekbetegsége. Írástudatlan szerzőik vannak, akik ráadásul annyira lelkesednek választott műfajuk iránt, hogy képtelenek termékeit kritikai szemmel nézni, és egyszerűen minden tetszik nekik. Az e cikkhez áttanulmányozott Metal Hammer lemezkritikái alapján például a megelőző hónapban egyetlen egy rossz vagy közepes metállemez sem született, csak néhány jó és temérdek tökéletes. Én személy szerint, bár sokszor felnevetve, de őszinte érdeklődéssel és szimpátiával olvasom ezeket a lapokat és honlapokat, de amit ezek csinálnak, azt komoly írásnak tekinteni körülbelül olyan, mint a Fradi vagy a Dózsa ultráira bízni egy sportújság szerkesztését.

(Egyébként pedig szeretnék egy szerény, ám nem megalázó összeget felajánlani annak a magyar embernek, aki feltárja, hogy a metálosok miért a társkereső apróhirdetést, a technósok meg miért a partifotót igénylik újságjaikba. És az nem elég érv, hogy mert a rockerek otthon ülnek magányosan, a diszkósok pedig együtt táncolnak.)

Az igazán gázos dolgok a magukat a rejtett titkok tudójaként, a szakma egészének ismerőjeként és tévedhetetlen ízlésű világítótoronyként beállító sajtótermékeknél vannak. És ebből a gázból sehol sincs több, mint a Wanted romjain élősködő Wan2-nál. Míg a Wantednek még nem kellett a komplett internetet naponta kiolvasó zenebuziktól tartania, a Wan2 már kénytelen egy olyan világban működni, ahol sekélyes tudásuk már a magyar zenebuziknak sem elég. ("I'm losing my edge to the Internet seekers who can tell me every member of every good group from 1962 to 1978" – ahogy az LCD Soundsystem fogalmazott alapvető jelentőségű, 2002-es, Losing My Edge című számában). Megfejthetetlen rejtély, hogy az újság figyelemre méltóan népes szerkesztősége miért épp popzenei újságírással próbálkozik, amikor minden egyes mondatukból nyilvánvaló, hogy se ízlésük nincs, se nem tudnak semmit e csodálatos műfaj csodálatos utóbbi negyven évéről. "A Ruby című sláger olyan szerzői teljesítmény, amit utoljára McCartney követett el valamikor 1968 tájékán", írja például Poós Zoltán a Kaiser Chiefs nevű, az átlagosnál éppen két fokkal gyengébb brit együttes aktuális lemezének kritikájában, és csak az áttanulmányozott lapszám kritika-rovatában még egy tucatnyi hasonlóan buta mondat van. Csak és kizárólag átlagos fehér rockegyüttesek lemezeiről, hiphop vagy techno itt egyáltalán nem létezik. Mint ahogy nem létezik a végtelenül suta brit "panelkörképben" sem, amelybe valahogy egyetlen néger előadó sem fért be, úgyhogy az a szerencsétlen, aki esetleg tényleg a Wan2-ból tájékozódik, az most azt hiszi, hogy Kelet-London lakótelepeit mókás akcentusú Streets-klónok lakják.

Az újság egyébként még kedvenc műfajához sem ért, van benne például egy Kasabian-koncertkritika, amelyben a szerző konkrétan behugyozik ennek a teljesen jelentéktelen és totálisan tehetségtelen együttesnek a produkcióján. És hosszas méltatása az összes Doors-lemeznek. Vannak még a lapban mulatságos tárgyi tévedések, mint például hogy a Scooter az egy ember, aki eltorzult arccal üvöltött, valamint a Wan2 legszórakoztatóbb része, az, amelyik nem popzenével foglalkozik. Itt aztán tényleg minden van, például divatanyag a világtörténelem legrosszabb tervezője, Herczeg Zoltán ruháival, valamint könyvkritikák is, amelyeknél elszabadul a pokol, és valami újrakiadás miatt az Üvöltő szelekről is sommás véleményt alkot a szerző egy bekezdésben (ötből öt csillag, "nyomasztó, mint egy gótikus regény"). Egy jó dolog van csak a Wan2-ban: annyira kevés benne a betű, hogy harminc perc alatt simán ki lehet olvasni.

A magát fiatalosnak és vagánynak tartó Wan2 mellett a lappiacnak van néhány direkte felnőttebb szereplője, amelyek fittyet hányva az aktuális divatokra a popzene állandó értékeire koncentrálnak. Sajnos ez magyar olvasatban többnyire nagyon rossz AOR-rockzenét takar, amit a Rockinform szerzői egy közepes Népszava-cikk színvonalán mutatnak be, míg a skizofrén, zenéről és zenekészítésről egyaránt szólni próbáló Zenész magazin lényegesen szimpatikusabban, ám borzasztóan unalmasan teszi ugyanezt.

Hiába van már minden zenebuzi otthonában internet, a mai napig nincsenek olyan magyar nyelvű honlapok, amelyek többre vágynának egy-egy minor szubkultúra összetartásánál. Illetve egy van, de az nagyon szerény. Az egyetlen átfogó igényességgel próbálkozó honlap az Est.hu zenei rovata, amelyet hiába vezet a témához kétségtelenül értő Déri Zsolt, annyira eldugott szeglete a magyar internetnek és annyira nem hajlandó őszintén kritikus lenni, hogy meglehetősen kevés vizet zavar.

Annál, hogy nincs magyar médium, amely képes lenne a popvilág aktuális történéseit feldolgozni és értelmezni, nekem talán még jobban fáj a dicső magyar popmúlt feldolgozatlansága. Angolul évente könyvek tucatjai jelennek meg, amelyekben többnyire újságírók foglalnak össze kimerítő pontossággal és részletgazdagsággal mindent Eazy-E életétől Morrissey költészetéig. Itthon meg se a jövő generációi számára zsinórmértékként szolgálható Szörényi-biográfia nem született meg, se nem vette senki a fáradtságot, hogy feltárja a magyar ska születésének körülményeit. Az utóbbi évekből Para-Kovács Imre Menyhárt Jenővel bonyolított beszélgetéseinek könyvesítésén, Szőnyei Tamás popbesúgó-kutatásain és a Sebők János-Jávorszky Béla Szilárd páros univerzalitással próbálkozó rocktörténeti enciklopédiáin kívül nem is született nagyobb ívű újságírói munka a műfajról. Az is jellemző, hogy a már dicsért Dob+Basszust összehozó Lévai Balázs sem egy popzeneileg különösebben kiművelt, viszont ügyes és érdeklődő újságíró.

A helyzet tragikus, feladni a harcot mégis kár lenne. Van remény arra, hogy még a mi életünkben megszülessen az értékelhető magyar popzenei újságírás, de annak, aki azt meg akarja csinálni, rohadt sokat kell majd dolgoznia. Első lépésként például meg kell hallgatnia borzasztó mennyiségű zenét, és el kell olvasnia minden fellelhető szakirodalmat. Követni a legújabb fejleményeket és egyúttal folyamatosan mélyíteni a tudást az elmúlt ötven év zenéiről teljes embert kívánó, gyakorlatilag napi nyolc órás feladat. Magyar embernek nincs esélye lépést tartani angol és amerikai zenebuzikkal, a lemaradás azonban az internetnek hála ma már minimálisra csökkenthető.

Sokkal nagyobb baj, hogy Budapestről esély sincs a kurrens zenekarok koncertjeit követni, a legtöbbjük nem csak ide nem jön el, de még Bécsbe sem. Ez ugye eleve kizárja, hogy valódi újságírói munkára sor kerüljön. Ugyanúgy, ahogy a magyar külpolitikai újságírók soha nem jutnak el Irakba, popzenével foglalkozó kollégáiknak sincs esélyük, hogy cikkeik alanyaival egy légtérbe kerüljenek, ne adj isten még szót is váltsanak velük. (Mindannyiunk által ismert rendkívül szomorú jelenség, amikor valami magyar poplapnak interjút ad egy éppen releváns együttes másodbillentyűse.)

Miről írjon tehát az a magyar ember, aki popzenei újságíró szeretne lenni? Először is a múltról. Szégyen és gyalázat, hogy a poptörténelem hány kulcsfontosságú együtteséről is lemezéről nem írtak még le egy büdös szót sem magyarul. A Google a garázs+nuggets szavakra keresve összesen két olyan találatot ad, ami nem a Mekivel vagy az NBA-vel kapcsolatos, és mindkettő a Quart elődjeként működött blogokra mutat. Ez röviden annyit jelent, hogy arról a válogatáslemezről, amely nélkül az utóbbi negyven év rockjának történetét lehetetlen megérteni, amely nélkül értelmezhetetlen a Stooges, a Ramones, a Clash, a komplett punk, a Strokes, a Libertines és az Arctic Monkeys, egyszerűen nincs magyar szó. A helyzet még tragikusabb, ha a .hu alatt keresünk a Can Tago Mago című alaplemezére, a nem-blues alapú zenék utóbbi harmincöt évének egyik legfontosabb alapművére. A példák a végtelenségig folytathatók, a helyzet pedig kis bukfenccel nagyjából ahhoz hasonlítható, mintha Magyarországon soha nem állítottak volna ki egyetlen Velázquez- vagy Van Gogh-képet sem. Ezen sürgősen változtatni kell, elsősorban azért, hogy a jövő zenebuzijai, azok a gyerekek, aki 2013-ban, tizenhárom évesen elkezdenek érdeklődni a pop csodálatos világa iránt, és még nem elég ügyesek ahhoz, hogy egyből a nemzetközi szakirodalomhoz nyúljanak, ne abba a szarba legyenek belenevelve, amibe a magyar popsajtó nevelte az előző generációkat, hogy Bitlisz, Sztónsz, aztán kurva sok progresszív rock, majd a Depeche Mode és végül a Thievery Corporation.

Aki magyar popzenei újságíró szeretne lenni, annak kutya kötelessége folyamatosan ontani magából a kurrens nemzetközi popmezőny műveinek kritikáját. Még az angolul olvasni képes magyar zenebuzik jelentős részének is érthetetlenek az amerikai és angol kritikusok írásai. Túl obskurusak bennük a kulturális utalások, és az esztétikai szempontok is sokszor teljesen különbözőek attól, amit Kelet-Európában fontosnak szokás tartani. Nem mennék bele most abba, hogy egy lemezt (vagy bármilyen műalkotást) lehet-e többféleképpen értelmezni az értelmező fél kulturális hátterének függvényében, és hogy lehet-e igaza az egymással akár totálisan szembehelyezkedő véleményeknek. Az viszont egészen biztos, hogy a magyar popkritikus szakértő szeme és betűi olyan lemezeket, koncerteket és miegyebeket, izé, hozhatnak közel a nyitott fülű magyar olvasóhoz-hallgatóhoz, amiket ő a Pitchforkból, a Playlouderből meg az ezernyi angol nyelvű blogból nem, vagy legalábbis nem úgy értene meg.

Harmadszor is, és nyilván ez a legevidensebb, a magyar popzenei újságírónak írnia kell arról, hogy mi folyik a saját tanyáján. Előre szólok, hogy ez lesz a munka legszarabb része, az ezügyben meghallgatott lemezek és meglátogatott koncertek jelentős része olyan lelki válságot fog okozni, hogy azt még néhány Madness- és Devo-albummal is nehéz lesz elmulasztani. A melót mégis muszáj lesz elvégezni, és hogy miért és hogyan, arra a legszebb példát a Molnár B. Tamás és Bittera Dóra szerzőpárosa adja, akik nem popról, hanem gasztronómiáról írnak, általában a Magyar Nemzetbe és a Gustóba. Amíg ez a két ember, a magyar nép és az ő kultúrájának jelenleg talán legfontosabb és legpontosabb kritikusai, el nem kezdett magyarul publikálni, senki nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt azt a talán nem mellékes igazságot, hogy ami mi eszünk, az szar. Nem úgy értve, hogy rossz az íze, hanem hogy konkrétan szar, és kulinárisan fejlett országokban tilos lenne az asztal közelébe engedni. Például hogy amit Magyarországon a hentesnél marhahúsként árulnak, az silány tejmarha, ami nem azért van, hogy megegyék, hanem hogy tejet adjon, és máshol nem a tányérban, hanem a dögkútban vagy a kutyatápban lenne a helye.

Amit ma Magyarországon popzeneként adnak el, az szinte teljes egészében a szemétbe való, nem színpadra vagy lemezre. Sajnos ezt még senki nem volt képes kimondani. Nézzük például az Est.hu már említett zenerovatát, nem véletlenül olyan médiumot választva, amelynek szerzői speciel értenek a zenéhez. Ezen a honlapon az Arcade Fire együttes és a magyar 30Y kurrens lemezei egyaránt kilenc pontot kaptak a kritikustól a maximálisan lehetséges tízből. Az világos, hogy ezzel kit csapnak be – minden olvasót -, arról viszont már fogalmam sincs, hogy ez kinek jó. A nemzetnek mindenesetre semmiképpen.

A magyar popzenét nem a szomszéd hülyegyerek zajongásához kell mérni, hanem a nemzetközi mezőnyhöz. Kompromisszumról szó sem lehet. Ha az étel szar, nem lesz attól jobb az íze, hogy valami csepeli vendéglőben adják. A vendéglős és a zenekar nem vállonveregetést érdemel, hanem nagyon súlyos ledorongolást. Ha nem tud emberi gyomor vagy fül számára elfogadható termékkel előállni, takarodjon a szakmából. Neki is jobb lesz, és nekünk is. Azzal, hogy a 30Y-t, vagy Yonderboit, vagy akármelyik, az utóbbi néhány évben érdemtelenül felkapott produkciót ajnározzuk, csak saját magunk nyomorúságát tesszük végtelenné (és egészséges fiatalembereket késztetünk további zenélésre, ahelyett, hogy az országon inkább könyvelőként vagy kőművesként segítenének).

Meg kell mondani a magyar popzenészeknek és az ő hallgatóiknak, hogy amit csinálnak, az általában nem jó. Ehhez egyébként elengedhetetlen a magyar popmúltat is végre ugyanúgy feldolgozni, ahogy a nemzetközit is kellene. Könyvet, filmet az URH-ról, a Kexről és a Flashről is. Ettől nem csak a popzenei újságírás lesz jobb, hanem talán egyszer a magyar popzene is, és ennél többet ettől az élettől már nem is lehet kívánni.

(A Quart szerzői a cikkben szereplő sajtótermékek közül többnek voltak szerzői és/vagy munkatársai. A cikkben nem tértünk ki azokra a médiumokra, amelyekhez a Quart szerzőinek ma is sok a köze. Egészen pontosan kettő ilyen van, az Index és az Origo.)

A (pop)zenei újságírásról szóló leghíresebb idézetet Elvis Costellónak, Laurie Andersonnak, Frank Zappának és Steve Martinnak egyaránt szokás tulajdonítani, és azt mondja, hogy "writing about music is like dancing about architecture".

Korábbi cikkeink	Még mindig jól jöhet egy kritikus - Robert Christgau a Quartnak
Későbbi cikkeink	"Nagy dolgok vannak készülőben" - távozott az Est.hu Zene rovatának vezetője Legelő vagy pince? A Magyar Rock Sorskérdéseiről Elképesztő! Úgy írt kritikát, hogy nem is hallotta a lemezt! Keith Richards: fikázó újságíró, kérj bocsánatot!
Kapcsolodó linkek	Est.hu zene Magyar Narancs Online Wan2 Online